– Édes
egykomám! Már te nem mész semerre! Megmondom én azt is, hová
szállt az ördögök fattya! Mindent tudok! A fekete csődörhöz
címzett fogadóban találod, ha keresed! Hol máshol? De ne most
keresd! Sőt! Azt mondom, jobban teszed, ha soha nem keresed! Bár,
meg kell hagyni, amiben mester a nagyúr, abban mester vagy te is!
Karddal tudsz bánni.
Miklós
kénytelen közbevágni, mert különben sosem jut szóhoz.
– A
szolgámat csak megkeresem...
Brendon
közeléből azonban nem lehet egykönnyen távozni.
– Dehogy!
Majd megtalál ő téged, ne aggódj! Inkább ülj le, halljam, mi
dolgod a herceggel! És megígérem, segítek, ha tudok. – A
vidám szemekbe egy pillanatra komorság költözik. – Amit
eddig a hercegről hallottam, csak a fele igaz, már megérdemli,
hogy valaki végre kiirtsa ebből az árnyékvilágból.
13. fejezet
– Biztos
vagy benne?
– Bár
ne lennék, uram. Én mosdatom, teszek-veszek körülötte álló
nap. A leányod vékonyodik, lassan hálni jár belé a lélek. A
hasa meg... egyre jobban domborodik, és tegnap megéreztem a
mozgást. Akármi nő is a leányodban, uram, de életerős,
megmozdult.
A
férfi arcán egy fájdalmas fintor fut át.
– Még
ez is! Minden nappal tehetetlenebbnek érzem magam. Ha élne a
feleségem...
– Már
egy hete mondogatom, uram, hogy hívasd a várba a dadust. Sokat
tehetne azért, hogy a leányod összeszedje magát.
– Tíz
éve kihajítottam a várból, és most kolduljak nála?
– Uram!
Uram! Akkor sem értette senki, hogy egy olyan apró kis botlásért
miért kellett akkora büntetést szabnod annak a szegény
asszonynak.
– Szegény
asszony!? Összeszűrte a levet az egyik ellenségemmel!
– Szerelmes
lett. Nincs abban semmi rossz. És bebizonyosodott, hogy amiért
megkörnyékezték, arról semmit el nem árult. Egy szót sem
mondott arról, hol őrizgeti a család a kincseit.
– Akkor
is! Kiszökött a várból. Két hétig a színét sem láttuk.
Szegény kis leányom meg csak sírt utána.
– A
dadus is csak asszonyból van uram! Könnyen megbotlott, de a szíve
arany. És két hét alatt észhez tért. Mikor látta, hogy csak
kihasználják, ott hagyta azt a nyomorultat, és visszajött
uramhoz, leleplezte az árulót, és ezzel nagy bajtól óvott meg
bennünket.
A
férfi nem szól, arca elgondolkodó. A középkorú nő úgy érzi,
mióta a kisasszonyka hazakerült, és ő a javaslattal elő mert
állni, azóta most először van remény arra, hogy.a javaslatait
ura igazán meghallgassa. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. A
leány mellé az anyja kellene, hogy nincs, az az asszony kell, aki
Katalin számára az anyát jelentette. Így azután megint, lelkesen
kezd a szó dőlni belőle.
– Hidd
el, jó uram, nem bánod meg, ha reám hallgatsz! A leányodban alig
van már élet, efelől semmi kétség. Félre kell most tennünk
minden korábbi sérelmünket, és menteni, amit még lehet. Küldess
a dadusért, amíg nem késő!
A
férfi fölnéz, szemei az előtte álló szolgálóasszony
tekintetét keresik.
– Biztos
vagy benne... hogy gyereket vár? Hiszen még alig telt el három
hónap, hogy a leányomat elrabolták, nem látszódhat az még,
van-e benne gyermek.
– Uram!
Ha nekem nem hiszel, hívass egy bábaasszonyt!
A
nő tekintetében sértődöttség.
– Jól
van, jól van...
Hosszan
hallgatnak.
– Elmondtad
már valakinek?
A
válasz egy alig észre vehető pillanatot késik.
– Dehogyis,
uram!
Ez
nem igaz. A férjének mondta el először, aztán a papnak.
Mindketten azt a tanácsot adták neki, hogy ne várjon a hírrel,
azonnal szóljon az apának. És most itt áll. Elég nagy kínban
van, mert rossz hírt vinni nem könnyű. Magyarázkodik.
– Ha
a leányod nem lenne ilyen vékony, nem lennék benne biztos... de
így.
– Nincs
valami mód... valami mód, hogy ne szülje meg?
Az
asszony tekintetében rémület. Többször egymás után keresztet
vet.
– Uram!
Uram! Megver bennünket az Isten!
A
férfi fáradtan legyint.
– Már
megvert! – Elfordul. – Hívass egy bábaasszonyt! És
küldess a dadusért is!
Az
nő enyhén biccent és kisiet. A várúr magára marad. Az egyik
ablakhoz lépked. Az ablaktáblák sarkig tárva, a légáramlat
kellemes, meleg levegőt húz a szobába. Messzire ellátni. A folyó
kanyarulata, a távoli hegyek belopják magukat az ember szívébe. A
várúr bő másfél évtizede ebben talál vigaszt. Valami állandó
szépségbe lehet kapaszkodni ezen a világon, ami a benne élő
embereket tekintve egyre romlik.
Elvesztette
az asszonyát, azután csak teltek az évek. A leányka viszont,
igaz, ami igaz, az örömére szolgált. Élénk volt, cserfes, nem
lehetett nem szeretni. Azután az idén, a felesége halála napján
beállított hozzá a herceg, a hercegek legsötétebbike. Feleségül
kérte a leányát, a szeme fényét, akit magának a királynak sem
adott volna szívesen. Hát még egy ilyennek! Hiszen az egész
földön nem akadt egyetlen ember sem, aki csak egyetlen jó szót
tudott volna mondani a grófra.
Nemet
mondott a kérésre. Azonnal. Határozottan. Istennek, Krisztus
urunknak szánja a leányát. Ezt állította. Apáca lesz belőle,
megfogadta. De a gróf nem hitt neki, a tekintetét míg él, el nem
felejti. Keménység, hidegség volt abban.
– Nem?
– Mondtam,
uram. A leányomat elígértük az egyháznak.
– Én
meg azt hallottam, férjet keresel neki. Hús-vér férjet.
– Rosszul
hallottad.
– Beszélhetek
a leányoddal?
– Nem.
A
gróf hangszíne fenyegetővé válik.
– Nem
szoktam meg, hogy bárki nemet mondjon egy udvarias kérésemre.
– Udvarias
kérés!? Nemet mondtam, uram, immár harmadszor, nagy
udvariatlanság, hogy a válaszomat egy gyermek fecsegésének
tartod, hiszen harmadszorra kérded ugyanazt. Így negyedszerre is,
nem. Nem adom hozzád a leányomat.
A
Sötét gróf hirtelen lépi át a távolságot, a kettejük
közöttit. Suttog, miközben az apa látja a gróf mögött álló
embere baljós vigyorát is.
– A
saját száddal mondasz majd igent! De akkor már késő lesz!
Hátat
fordít, int az emberének, köszönés nélkül sietnek ki az ajtón.
Alig telt el két hónap, és a sötétség elborította életüket.
Nagyon tetszik :) Köszönjük :)
VálaszTörlés