Megfogant 42. rész

– Édes egykomám! Már te nem mész semerre! Megmondom én azt is, hová szállt az ördögök fattya! Mindent tudok! A fekete csődörhöz címzett fogadóban találod, ha keresed! Hol máshol? De ne most keresd! Sőt! Azt mondom, jobban teszed, ha soha nem keresed! Bár, meg kell hagyni, amiben mester a nagyúr, abban mester vagy te is! Karddal tudsz bánni.

Miklós kénytelen közbevágni, mert különben sosem jut szóhoz.

– A szolgámat csak megkeresem...

Brendon közeléből azonban nem lehet egykönnyen távozni.

– Dehogy! Majd megtalál ő téged, ne aggódj! Inkább ülj le, halljam, mi dolgod a herceggel! És megígérem, segítek, ha tudok. – A vidám szemekbe egy pillanatra komorság költözik. – Amit eddig a hercegről hallottam, csak a fele igaz, már megérdemli, hogy valaki végre kiirtsa ebből az árnyékvilágból.

13. fejezet

– Biztos vagy benne?

– Bár ne lennék, uram. Én mosdatom, teszek-veszek körülötte álló nap. A leányod vékonyodik, lassan hálni jár belé a lélek. A hasa meg... egyre jobban domborodik, és tegnap megéreztem a mozgást. Akármi nő is a leányodban, uram, de életerős, megmozdult.

A férfi arcán egy fájdalmas fintor fut át.

– Még ez is! Minden nappal tehetetlenebbnek érzem magam. Ha élne a feleségem...

– Már egy hete mondogatom, uram, hogy hívasd a várba a dadust. Sokat tehetne azért, hogy a leányod összeszedje magát.

– Tíz éve kihajítottam a várból, és most kolduljak nála?

– Uram! Uram! Akkor sem értette senki, hogy egy olyan apró kis botlásért miért kellett akkora büntetést szabnod annak a szegény asszonynak.

– Szegény asszony!? Összeszűrte a levet az egyik ellenségemmel!

– Szerelmes lett. Nincs abban semmi rossz. És bebizonyosodott, hogy amiért megkörnyékezték, arról semmit el nem árult. Egy szót sem mondott arról, hol őrizgeti a család a kincseit.

– Akkor is! Kiszökött a várból. Két hétig a színét sem láttuk. Szegény kis leányom meg csak sírt utána.

– A dadus is csak asszonyból van uram! Könnyen megbotlott, de a szíve arany. És két hét alatt észhez tért. Mikor látta, hogy csak kihasználják, ott hagyta azt a nyomorultat, és visszajött uramhoz, leleplezte az árulót, és ezzel nagy bajtól óvott meg bennünket.

A férfi nem szól, arca elgondolkodó. A középkorú nő úgy érzi, mióta a kisasszonyka hazakerült, és ő a javaslattal elő mert állni, azóta most először van remény arra, hogy.a javaslatait ura igazán meghallgassa. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. A leány mellé az anyja kellene, hogy nincs, az az asszony kell, aki Katalin számára az anyát jelentette. Így azután megint, lelkesen kezd a szó dőlni belőle.

– Hidd el, jó uram, nem bánod meg, ha reám hallgatsz! A leányodban alig van már élet, efelől semmi kétség. Félre kell most tennünk minden korábbi sérelmünket, és menteni, amit még lehet. Küldess a dadusért, amíg nem késő!

A férfi fölnéz, szemei az előtte álló szolgálóasszony tekintetét keresik.

– Biztos vagy benne... hogy gyereket vár? Hiszen még alig telt el három hónap, hogy a leányomat elrabolták, nem látszódhat az még, van-e benne gyermek.

– Uram! Ha nekem nem hiszel, hívass egy bábaasszonyt!

A nő tekintetében sértődöttség.

– Jól van, jól van...

Hosszan hallgatnak.

– Elmondtad már valakinek?

A válasz egy alig észre vehető pillanatot késik.

– Dehogyis, uram!

Ez nem igaz. A férjének mondta el először, aztán a papnak. Mindketten azt a tanácsot adták neki, hogy ne várjon a hírrel, azonnal szóljon az apának. És most itt áll. Elég nagy kínban van, mert rossz hírt vinni nem könnyű. Magyarázkodik.

– Ha a leányod nem lenne ilyen vékony, nem lennék benne biztos... de így.

– Nincs valami mód... valami mód, hogy ne szülje meg?

Az asszony tekintetében rémület. Többször egymás után keresztet vet.

– Uram! Uram! Megver bennünket az Isten!

A férfi fáradtan legyint.

– Már megvert! – Elfordul. – Hívass egy bábaasszonyt! És küldess a dadusért is!

Az nő enyhén biccent és kisiet. A várúr magára marad. Az egyik ablakhoz lépked. Az ablaktáblák sarkig tárva, a légáramlat kellemes, meleg levegőt húz a szobába. Messzire ellátni. A folyó kanyarulata, a távoli hegyek belopják magukat az ember szívébe. A várúr bő másfél évtizede ebben talál vigaszt. Valami állandó szépségbe lehet kapaszkodni ezen a világon, ami a benne élő embereket tekintve egyre romlik.

Elvesztette az asszonyát, azután csak teltek az évek. A leányka viszont, igaz, ami igaz, az örömére szolgált. Élénk volt, cserfes, nem lehetett nem szeretni. Azután az idén, a felesége halála napján beállított hozzá a herceg, a hercegek legsötétebbike. Feleségül kérte a leányát, a szeme fényét, akit magának a királynak sem adott volna szívesen. Hát még egy ilyennek! Hiszen az egész földön nem akadt egyetlen ember sem, aki csak egyetlen jó szót tudott volna mondani a grófra.

Nemet mondott a kérésre. Azonnal. Határozottan. Istennek, Krisztus urunknak szánja a leányát. Ezt állította. Apáca lesz belőle, megfogadta. De a gróf nem hitt neki, a tekintetét míg él, el nem felejti. Keménység, hidegség volt abban.

– Nem?

– Mondtam, uram. A leányomat elígértük az egyháznak.

– Én meg azt hallottam, férjet keresel neki. Hús-vér férjet.

– Rosszul hallottad.

– Beszélhetek a leányoddal?

– Nem.

A gróf hangszíne fenyegetővé válik.

– Nem szoktam meg, hogy bárki nemet mondjon egy udvarias kérésemre.

– Udvarias kérés!? Nemet mondtam, uram, immár harmadszor, nagy udvariatlanság, hogy a válaszomat egy gyermek fecsegésének tartod, hiszen harmadszorra kérded ugyanazt. Így negyedszerre is, nem. Nem adom hozzád a leányomat.

A Sötét gróf hirtelen lépi át a távolságot, a kettejük közöttit. Suttog, miközben az apa látja a gróf mögött álló embere baljós vigyorát is.

– A saját száddal mondasz majd igent! De akkor már késő lesz!

Hátat fordít, int az emberének, köszönés nélkül sietnek ki az ajtón. Alig telt el két hónap, és a sötétség elborította életüket.

(folytatjuk)

Nincs csütörtök, de legalább van folytatás. :-) Szép estét!