Megfogant 39. rész

– Édes, kicsi leányom! Katinkám! Egyetlenem.

Az idő megáll. A férfi ereje, szeretete a gyermekbe áramlik. Katalin megkapja a gyengéd kezektől azt a biztatást, amire szüksége van, azt a biztatást, ami ahhoz kell, hogy holnap föl tudjon kelni az ágyból, a világ szemébe tudjon nézni. Iszonyú szégyenét hordozni tudja. Elrabolták, szüzességét erővel elvették, szégyenbe taszították. De az apja és Miklós így is elfogadják, így is szeretik, van jövője, lesz élete. 

12. fejezet

A két férfi, a fiatal és az öreg úgy és ott állnak egymás mellett, mint három hónappal korábban. A vár legdíszesebb termében, késő délután. Miklós belemered a megtört, megfáradt tekintetbe. Nem lát ott már életet. Pedig nem olyan rég még látott, mert amikor Katalin és az apja összeölelkeztek, az maga volt a csoda. Egy pillanatra akkor úgy tűnt, minden a helyére billenhet, folytatódhat a történetük, vehet jó fordulatot. De a sors néha csalfa, fölvillant egy kis világot, sugarat, hogy azután az ember fiát még mélyebbre taszítsa, még inkább meggyötörje.

Jó volt látni Katalint, amikor a fogadóban az édesapja a karjai közé vette. Jó volt látni, ahogyan a leány örült, nevetett és sírt egyszerre. Azokkal a könnyekkel akkor nem volt semmi baj, mert a boldogság könnyei megörvendeztetik az embert. De a nyári melegségnek hamar vége lett. A sors egy pillanatra megmutatta a játékos, az örömteli, a gondtalan Katalint, és utána hagyta viharos gyorsasággal megérkezni az őszt. Ahogyan a csapat közeledett a várhoz, úgy lett a leány egyre törődöttebb.

Miklós észre veszi Katalin futó pillantásait, ahogyan a kíséretükben utazó lovagokat szemléli, megpróbálja elkapni azoknak a férfiaknak a tekintetét, akik között ott vannak legközelebbi rokonai és a lovagok, akik látták a leányt a várban fölnőni. És Katalin valahányszor elkapja azokat a pillantásokat, képtelen őket megtartani. Azonnal félrenéz, mert nem bírja a látványt. Úgy érzi, minden körülötte lévő férfi azt látja, amit ő lát. Látják a sötét, a homályba vesző képeket, látják minden gyötrelmét. Szégyen mardossa.

Miklós többször félrevonja, beszél vele, nyugtatgatja. A leány először csak hallgat, de Miklós nem hagyja begubózni.

– Örülj! Nemsokára hazaérsz, teljesen biztonságban leszel, sem apád, sem én nem engedjük, hogy reád törjön bárki is.

– Nem. Nem ez a baj.

– Akkor mi? Mi bánt? Egyre sápadtabb vagy, egyre csöndesebb.

A leány egy pillanatra Miklósra pillant, és a férfi azonnal megretten, mert a szemek, melyekbe beletekint, azokra a szemekre emlékeztetik, melyeket utoljára a várban látott. A tekintet mélyén mintha nem lenne semmi. Mintha a leány nem mellette lovagolna, mintha nem lenne körülötte ragyogó napsütés. A férfit megdermeszti a szem sugarának hiánya.

– Katalin!

A leány összerezzen, újra Miklósra néz. A szemek elől mintha függönyt húznának el, Miklós megint látja a nőt, akibe beleszeretett, de ugyanakkor látja a szinte eszelős félelmet, mely őt is megijeszti. Hallja a szavakat, és nem hisz a füleinek.

– Mind engem bámulnak. Mind engem bámultok.

– Micsoda? Ki? Legalább egy órája lovagolunk itt egymás mellett, s ez alatt az idő alatt nem akadt lovag, aki hátra fordult volna, kereste volna bármelyikünk tekintetét.

Ez ugyan nem teljesen igaz, mert a leány apja, valamelyik rokona időnként hátra-hátranéz, vet egy aggódó pillantást a leányra. De Miklós jól látja, hogy nincs azokban a tekintetekben más, csak aggodalom, szánalom. Katalint azonban lehetetlen meggyőzni.

– Mind engem okolnak, mind engem okoltok, látom.

Miklós egyre inkább elszörnyed. Elkapja a kis kezet, megszorítja.

– Egyetlen ember hibás ebben a történetben, a Sötét herceg, csak ő.

A fiatal leány szomorúan int a fejével, tekintete pedig újra elmélázó, valami távoli világba vesző. És minden nappal csak romlik a helyzet. Mire elérik a várat, Katalinból már senki nem tud kihúzni egy szót sem. Betegen, szárnyavesztett madárként gubbaszt, lehetetlen hozzáférni. Miklóst nem veszti el a remény. Aki egyszer már ki tudott lépni a homályból a fényre, az ki fog tudni lépni még egyszer. Ezt mondogatja magának, Katalin apjának.

– Mikor? Mégis, mikor?

Lehetetlen megjósolni, és a helyzet egyre romlik, a leány napok óta csak fekszik, nem vesz magához ételt, és csak a legfiatalabb szolgáló, egy szinte még gyermek tudja rávenni úrnőjét arra, hogy igyon. Miklós minden idejét a betegágy mellett tölti, mégis hiába. Egyre jobban úgy látja, reménytelen Katalin lelkéhez hozzáférni, a fehér lepedők között csak a test van jelen, a lélek messze jár.

– Elmegyek.

Az idősebbik férfi lassan bólint.

– Megőrülök, ha még egy napot az ágy mellett kell töltenem.

– Rendben, menj csak.

– Ha nem jönnék vissza...

Az idősebb férfi közbevág.

– Ne mondj ilyet! Ne vedd el a reményt! Visszajössz, és idővel a leányom is visszatér.

Összenéznek. Most a fiatalabb férfi bólint.

– Legyen.

Az öregebb ember megereszt egy félmosolyt.

– A családomhoz tartozol. És a mi családunk nagy túlélő. Tudom, hogy amire készülsz, nem veszélytelen. Legyen veled az Isten!

(folytatjuk)