2017. október 26., csütörtök

A megfogant kín 34. rész


– Egy darabon utánuk megyek, nem bízom bennük. Nem láttad a szemeiket. Nincs azokban lélek. Addig pakolj össze! Ha visszaértem, azonnal tovább kell állnunk. Nem akarok késlekedni majd egy pillanatot sem.
Katalin már úgy bólint, hogy közben a takarót hajtogatja. A rémület a torkában dobog, mert igaz, nem látta a pásztorok tekintetét, de hallotta durva, műveletlen beszédüket.

Miklós a bokrok között halad, igyekszik a két férfi nyomába eredni, hallótávolságon belülre kerülni. A sebesülése akadályozza a mozgásban, és bár a mindennapi, megszokott mozdulatok fájdalmat okoznak, mégis fölkapaszkodik egy meredélyen. Ha időben a tetejére ér, éppen a pásztorok elé kerülhet, az ösvény egy pontja fölött kihallgathatja őket.
Nem tudja, cselből-e vagy nemtörődömségből, de a pásztorok ugyanolyan csörtetéssel hagyják el a tisztás környékét, mint amilyen hangzavarral kis idővel korábban befutottak. Erős szavuk foszlányait föl-fölkapja a szél, Miklós felé repíti. A lovag siet utolérni a férfiakat, és a dolga viszonylag egyszerű, mert kis idő után a hangok lecövekelnek, kicsit fojtottabbá válnak. Miklós lerúgja a csizmáját, a tavalyi avarban lépte halk. Úgy érzi, mintha késsel hasogatnák a combját, miközben fölfelé kapaszkodik, és sérült lábával félretol néhány elszáradt faágat.
Végül célt ér, a két férfi feje fölött a bokrok sűrűjéből kandikál ki a régi, benőtt ösvényre, amin a pásztorok meg-megállva vitatkoznak. Nem veszik észre, csak egymásra figyelnek. Az idősebbik férfi arca már piros a visszafojtott méregtől. Legszívesebben ordítana, de még túl közel a két lovag. Így csak egészen a másik képébe hajolva osztja az észt, szidja a fiát.
– Hogy eshetett ilyen messze alma a fájától! Ilyen beszari alakot, mint te, még életemben nem láttam! Egy ekkora zsákmányt elszalasztani! Miattad! Az a kard! Egy vagyont érhet!
– Nem akarlak én semmi jótól megfosztani! De használjuk az eszünket! Akinek kardja van, az tudja is használni! Nekünk meg semmi fegyverünk, csak a két bunkósbot.
– Hamar fejbe verjük őket, és már miénk is a zsákmány!
– Hamar kiszállhat belőlünk a lélek, mielőtt még megérinthetnénk azt a zsákmányt.
– Az egyik olyan mint egy darab fa, a másik meg csak egy egyszálbél ficsúr. Fél kézzel elintézem.
– Ja. Ha nála sem lenne fegyver, elintéznéd hamar.
– Meglepjük őket.
– Rendben, meglepjük. De nem most. Megvárjuk, míg leszáll az est, és hívunk még két embert, csak a biztonság kedvéért.
– Nem. Nem fogom a kard árát még két léhűtővel megosztani.
– Inkább kockára teszed az életünket.
– Ha megvárjuk az estét, nincs semmi kockázat. Megvárjuk, míg elalszanak, azután... Ami sötétben történik, azt még Isten szeme sem láthatja. Húzódjunk vissza, le a völgybe.
– Mi van, ha megneszelnek valamit? Nem tetszett nekem a lovag szeme. Hideg volt, gyanakvó.
– Rémeket látsz. Szerintem, a betegség látszott meg rajta.
– Na ez az! Nem félsz, hogy valami nyavalya tapadt rájuk, ami azután elveszi a mi életünket is?
– Egy kicsit félek. De elintézzük őket egy pillanat alatt, utána rágyújtjuk a kunyhót a holttestekre. Reggelre kelve senki meg nem mondja, hogy a kunyhó nem magától gyulladt-e ki egy óvatlan tűzrakás következtében. Egy-két utazót már átsegítettünk a túlvilágra, átsegítjük ezeket is.
– Egy-két potrohos kereskedőt, de nem lovagokat...
Az idősebbik a fiatalabb nyaka közé csördít.
– Ne dohogj már! Te szószátyár, te!
A két férfi egyre messzebb távolodik, hangjuk elhal a sűrűre nőtt bokrok, fák között. Miklós picit még vár, azután a fájdalommal kevéssé törődve, sietve indul, fölhúzza a meredély alján hagyott csizmáját. Pillanatok alatt teszi meg utat.
– Jól sejtettem. Ki akarnak nyírni bennünket. Semmiképpen nem várjuk be itt őket. Indulunk.
Katalin kicsit tanácstalanul tárja szét a karját. Arcáról a félelem letörölhetetlen.
– Mégis merre? Az egyetlen idevezető ösvényen ott fognak várni bennünket.
– Ezen ne aggódj! Az előző ittlétünkkor földerítettem a környéket. Egy órányira, az ellenkező irányban van egy kanyargós szekérút, azon indulunk haza.
– Haza? – Katalin szeme könnyes. – Szerinted hazaérünk még valaha?


2 megjegyzés: