A megfogant kín 35. rész

– Jól sejtettem. Ki akarnak nyírni bennünket. Semmiképpen nem várjuk be itt őket. Indulunk.

Katalin kicsit tanácstalanul tárja szét a karját. Arcáról a félelem letörölhetetlen.

– Mégis merre? Az egyetlen idevezető ösvényen ott fognak várni bennünket.

– Ezen ne aggódj! Az előző ittlétünkkor földerítettem a környéket. Egy órányira, az ellenkező irányban van egy kanyargós szekérút, azon indulunk haza.

– Haza? – Katalin szeme könnyes. – Szerinted hazaérünk még valaha?

Miklós tekintete elgyöngül. Végigsimít a puha arcon, megkeresi a repkedő tekintetet. Megfogja a gyönge vállakat, magához húzza a leányt, a kedves kis fejet saját vállgödrébe igazítja.

– Minden rendben lesz. Megígérem.

Erős karjaival körbefonja Katalin fölső testét, tesz néhány, megnyugtató, ringató mozdulatot.

– Édes kicsi kincsem. Nem kell félned! Higgy nekem! Nem akartam eddig szólni, de egy-két nap, és átölelheted atyádat.

Katalin nagyot sóhajt.

– Csak föl akarsz deríteni, tudom jól, hogy legalább négy-öt napi járásra lehetünk apám legközelebbi birtokától.

– Ez igaz. De ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed indul a hegyhez. Atyád és én megbeszéltünk egy találkozót. Csak a legközelebbi királyi városig kell eljutnunk.

Katalin most először néz föl Miklósra, mióta a férfi a karjai közé vonta. Megkeresi a határozott, bátorságot, erőt mutató szemeket.

– Találkozót!?

– Igen! Azt, bizony. Apád megígérte, hogy miután én elhagytam a váratokat, összeszedi a leghűségesebb embereit, és újra útra kel. Két napi járóföldre innen, egy hónappal az én indulásom után beszéltük meg a találkozót, hogy legyen kíséret, amely biztonságban hazarepít, hogy a herceg ne férhessen hozzád, ha sikerülne téged kimenekítenem.

Katalin tekintete még mindig bizonytalan, nem mer reménykedni, nem tud hinni a szavakban.

– Csak áltatsz.

A férfi fölháborodása kicsit eltúlzott.

– Én!? Miért tennék ilyet? Eddig nem szóltam, ez igaz. Messze volt a megbeszélt határidő, és messze a város. Nem akartalak áltatni.

– Most is csak a határidő közeledik.

– Ez igaz. A város vagy két napi járóföldre van, de engem egyre jobb kedvre derít, hogy még egy kis idő, és itt a segítség. Hidd el, velünk az Isten. Egyszer már kimenekültél szorult helyzetedből. Nem fogja hagyni Urunk, hogy elvesszünk. Szép életünk lesz, tudom.

Összenéznek. A férfi szeme mosolygós, és bár Katalin látja a kimerült, fáradt vonásokat is az arcon, maga is elmosolyodik. Halványan, de kedvesen.

– Szeretlek – szólal meg a férfi.

A hang határozott, mély érzelmekről árulkodó. Katalin enyhén elpirul, egy pillanatra félrekapja a tekintetét, hogy azután újra kedvese szemeibe nézzen, megszólaljon.

– Tudom – leheli – és én is.

Miklós azt gondolja, menniük kellene, minél hamarabb, de mit számíthat annyi idő, míg ad egy csókot, biztatót, szerelmeset. Közelebb hajol a meleg, puha, piros élethez. Félig nyitott ajkai nedvesen, gyöngéden érkeznek, lassú táncba hívnak. Meleg tenyere a hát ívén simogat, le-föl mozog, kedveskedik. Megáll az idő, elsüllyed a világ.

Katalin csak a férfit érzékeli, Miklós csak Katalinra figyel. Összebújásuk olyan, mint pár napja a fogadóban. Katalin az erős férfit látja, aki megmentette, aki elfogadta, akibe kapaszkodhat, aki szereti. Miklós pedig újra azt a tiszta leánykát látja maga előtt, akibe egy éve beleszeretett, akit megkívánt, aki elvette a józan eszét, akiért képes az egész világgal szembeszállni, ha kell. Pihén-puha puszikat oszt, körbecsókolja az ajkakat, ízlel, kóstolgat. Gyöngéden harapdál, egyre inkább belemelegszik, Katalin közelsége melegíti.

Nyelveik hegye összeér, lassúdad lépésekkel indul útjára a vágy, melyet irányítani lehetetlen. Lehúz, befed. Hirtelen szélroham söpör végig a tisztáson, mindketten levegő után kapnak. A férfi egy pillanat alatt tér észhez. Nem most van itt a szerelem órája. Várniuk kell, míg biztonságba nem érnek, míg a reájuk vadászó farkasokat megnyugtatóan maguk mögött nem hagyják. A férfi megszólal. Hangja reszelős.

– Drága, kicsi kincsem. Bízz bennem, és kivezetlek, napfénybe juttatlak, ne félj.

Még utoljára végigcirógatja a hát ívét, tenyere közé veszi az arcot, megkeresi újra a a szemeket.

– Menjünk!
Katalin tekintete nyugodtabb, szemei mélyén ott ül az hit, amiből épp csak egy szikrát hagytak meg az előző hetek eseményei. De hagytak egy szikrát, és egyetlen szikra már elég ahhoz, hogy az ember tüzet rakjon, meleget csináljon. Összemosolyognak.

– Menjünk – bólint a leány is.

Azzal elfordul, a lovához lép, folytatja a készülődést, sietős mozdulatai a férfi mozdulataival összehangzanak. Kiegészítik ők ketten egymást, gondolja Katalin. Párt alkotnak, kimondták a szavakat, mely összefűzi őket. A halvány mosoly még akkor is az ajkak szélén játszik, mikor a tisztásról elindulnak, a sűrűn nőtt fák közé léptetnek. És a derű a következő órákban sem hagyja el.

Miklós jól, és határozottan tájékozódik. Alaposan kiismerte magát a kunyhó körül akkor, mikor először erre jártak. Tudja, merre tartsanak, hogy a járt szekérútra jussanak, a két pásztort elkerüljék. Megnyugtató, hogy azok estig nem veszik észre, hogy a zsákmány elmenekült. Este támadnak, csak a hűlt helyünket fogják találni, és ha úgy döntenek, utánunk jönnek, azt sem teszik azonnal. Kivárják a hajnalt. Mi pedig, gondolja Miklós, addigra árkon-bokron túl lehetünk. 
– Meglásd, kedvesem, minden helyre jön.

(folytatjuk)