A megfogant kín 37. rész

A Sötét herceget a méreg rágja. Elvesztette legjobb emberét, és a gyilkos kicsúszott a kezeik közül. Mostanra a nyomok kihűltek, feleslegessé vált folytatni a keresést. Hazafelé tartanak. Tesznek egy kerülőt. Ránéz a nyájaira. Zsenge bárányhúsra éhezett. Meg nem is árt néha odafigyelni a pásztorokra, akik időnként hajlamosak önállósítani magukat, és szabadabban élnek itt az eldugott völgyekben, mint a várak népe, akiket naponta szemügyre vehet.

Épp a pásztorokra gondol, amikor hirtelen, mintha a semmiből teremnének elé, meglát kettőt. Lekapott süveggel állnak, úgy hajbókolnak. Talán elmenne mellettük, ahogyan máskor is szokott, de ekkor elkapja a fiatalabb pillantását. Félelem ül abban. Ezeknek valami vaj van a fülük mögött.

Megemeli a karját, így jelez az embereinek, hogy álljanak meg, ugyanakkor fékezni kezdi saját lova iramát, visszafogja az erős csődört. Mire az egész csapat lecövekel, már jócskán túljutottak az útszélen ácsingózó két emberen. A lovagok össze-összenéznek, nemigen értik, uruk miért változtat az iramon, miért álltak meg az út közepén. Egyesek a Sötét lovag arcát fürkészik, néhányan az erdőt kémlelik. A férfi int embereinek.

– Maradjatok!

A herceg arcán nem látszik semmi érzelem, miközben a csapat mellett ellépdelve visszaindul az az úton az immár hangosan fújtató, lassan poroszkáló lóval. A csapat utolsó tagjai egészen közel állnak a két pásztorhoz, így uruk minden szavát jól hallják.

– Kik vagytok?

– Bernát és fia. Szolgálatodra, nagyjóuram.

Meghajolnak. A Sötét herceg úgy látja, ha akarná, akár ki is tudná tapintani a fiatalabb férfi félelmét. Amennyiben sokáig fognak ezek itt köntörfalazni, istenuccse, szívesen megnézi azt a félelmet közelebbről. Megengedi, hogy a hóhéra láttassa azt a félelmet. Elmosolyodik. Vigyora egy farkas vigyora. Hangjában tettetett szívélyesség.

– Úgy-e nem tévedek, az én embereim vagytok?

Megint az öregebbik válaszol, ha lehet, még mélyebbre ereszti a fejét, miközben ura előtt hajbókol.

– Sasszemed van, uram.

De a herceget nem hatja meg a hízelgés.

– Talán eluntátok magatokat birkaőrzés közben? Talán sétálgatni támadt kedvetek?

Bernát hangosan, határozottan tiltakozik, miközben már az ő hangjában is megjelenik egy árnyalatnyi félelem.

– Dehogy, uram! Hová gondolsz? Néhány birka elkódorgott a nyájtól, azokat keressük.

– Vetkőzz meztelenre!

A két pór összenéz, elkerekedő tekintetükben túlcsordul a félelem. Az idősebbik hebegését alig lehet megérteni.

– Ho-hogyan, uram?

– Vetkőzz! Annak a porembernek, aki a képembe mer hazudni, a heregolyóit a fülére szoktam akasztani – hangja mennydörgés, szeme villám. – Vetkőzz!

A két ember egyszerre mozdul. A földre vetik magukat, karjaikat a Sötét herceg felé nyújtják.

– Kegyelem... kegyelem.

A herceg foghegyről szól oda a legközelebb álló embereinek, miközben az idősebbik férfire bök.

– Fogjátok le!

Azok ugranak egy szóra, egyikük sem szokta megkockáztatni, hogy ellent mondjon. Az immár malacként visító pásztort nyolc kemény férfitenyér szorítja. Miközben az emberei teszik a dolgukat, a Sötét herceg is leszáll lováról. Fölemeli a fiatal arcot a porból, egészen közelről a kivörösödött fülbe sziszeg.

– Ne merj félrenézni! Azt akarom, lásd, és eszedbe vésd, hogy jár az, aki megpróbál hazugságokkal válaszolni a kérdéseimre. Nézd végig, ahogyan apád elveszíti férfiasságát! És ha be mered csukni a szemed, elveszem a látását is.

A fiatalabb férfi arca csupa por, szemei kiguvadnak, pillantása ide-oda röpdös, szája széle reszket. A herceg hangjában újra ott a tettetett kedvesség.

– Állj föl, és figyelj!

A fiatal pásztor talpra kecmereg. Suttogása alig hallatszik.

– Uram! Mindent elmondok.

– Persze! Persze! De nem most! – Megragadja az ing elejét, arcát egészen a rettegő szemek elé tolja. – Nem most! Majd, ha kérdezlek.

Lusta mozdulattal fordul el, miközben tokjából előveszi a tőrét, melynek láttán a visítás, ha lehet, még tovább erősödik. A herceg rászól az embereire.

– Tartsátok erősen, és húzzátok le a gatyáját!

A fiatalabb férfi úgy érzi, menten összeesik. Mozdulatlanul, kimeredő tekintettel nézi az apját, a roncsot, ami apjából megmaradt. Mert a földön rúgkapáló, artikulátlanul üvöltő emberből alig emlékeztet valami az apjára. A földön fekvő test apró és tehetetlen. A sötét lovag egy pillanat alatt szúr. Tőrét a férfi heréjébe állítja, szinte az úthoz szegezi a testet. A fiatalabb férfit leteríti a látvány. Földre rogy. Szemei a környék legrettegettebb emberének hátára szegeződnek, mert az eltakarja a látványt. A herceg az idősebb férfi arcához hajol. Arcán ördögi vigyor.

– Ha tovább visítasz, a szívedben is megforgatom azt a tőrt. Csönd legyen!

Bernát szemei kiguvadnak az erőlködéstől, a visítás vinnyogásba halkul, a lovag elégedetten áll föl. A porban térdelő férfihoz lép.

– Még egyszer, utoljára kérdezem, mi szél fújt erre benneteket?

A fiatalabb férfi nagyokat nyel, szemeit meredten a hercegen tartja. Kétszer bólint, majd ki tudja, hányadik nyelés után megszólal.

– Két lovagot üldözünk. Ki akartuk őket rabolni.

A Sötét herceg hangja vészt jósol.

– Próbára akarod tenni a türelmemet?

A fiatalabb férfi szemeiben rettenet. Hadarni kezd.

– Dehogy, uram! Dehogy! Igazat mondok. Két lovagra bukkantunk, közel a hegytetőhöz. Mindketten betegek. Apám szemet vetett az egyikük kardjára. Rubintkövek ékesítik a tokját. De mire eldöntöttük, hogy fényes nappal kiraboljuk őket, addigra megléptek. A nyomaik erre az útra vezettek.

A lovag összevonja a szemöldökét.

– Hány követ láttál a tokon?

A pásztor bizonytalan.

– Három, nem négy. Egy sorban.

A Sötét herceg összenéz a legközelebb álló emberével.

– Egész idő alatt a saját birtokomon kellett volna őket keresnem!

A másik tanácstalanul tárja szét a karjait.

– Ki hitte volna? Visszajöttek ide, ahonnan elindultak.

A hangban értetlenkedés, hitetlenkedés. A herceg újra a pásztor felé fordul.

– Biztos, hogy a nyomok ide vezettek?

– Biztos.

Az egyik lovag megszólal.

– Összetapostunk a lovainkkal mindent.

A herceg elgondolkozva bámulja az utat, amit korábban a hátuk mögött hagytak. Határozottan szólal meg.

– Visszafordulunk – a fiatal férfi szemeibe mered. – A tőrömet!

A férfi összerezzen, mint akit képen töröltek. A gyomrából minden, még inkább, mint korábban, a torkába indul. Próbálja visszanyelni. Öklendezik, miközben az apja mellé hullik, reszkető kezekkel megragadja a tőrt, és kihúzza a sebből. Az örege újrakezdi a visítást, miközben markát a vérző sebre szorítja. A fiatalabb kezéből kihullik a tőr, a porba esik, a legény pedig megállíthatatlanul hányni kezd. A Sötét herceg egy elégedett vigyorral fordul vissza, átveszi a kantárt a közeledő emberétől.

– A tőrömet!

Ketten is ugranak, és a tisztára törölt fegyver pedig pillanatokkal később már vissza is kerül a tokjába, ahol korábban nyugodott.

(folytatjuk)

Kicsit szabadjára engedtem a regényem gonoszát. Van mitől félni...