Miklós
jól, és határozottan tájékozódik. Alaposan kiismerte magát a
kunyhó körül akkor, mikor először erre jártak. Tudja, merre
tartsanak, hogy a járt szekérútra jussanak, a két pásztort
elkerüljék. Megnyugtató, hogy azok estig nem veszik észre, hogy a
zsákmány elmenekült. Este támadnak,
csak a hűlt helyünket fogják találni, és ha úgy döntenek,
utánunk jönnek, azt sem teszik azonnal. Kivárják a hajnalt. Mi
pedig, gondolja Miklós, addigra árkon-bokron túl lehetünk.
– Meglásd, kedvesem,
minden helyre jön.
Miklós
rosszul emlékezett, a szekérút nem egy órányira, de talán
kettőre is volt a tisztástól. Vagy csak őt akarta a férfi még
ezzel is megnyugtatni? Katalin nem tudja. De mindegy is, mert a
szekérút tényleg várja őket. Széles, napsütött. Katalin örül,
hiszen jobb ezen a kanyargós úton haladni, mint árkon-bokron át
kínlódni. Halkan léptetnek. A leány ugyan egyszer-kétszer
megszólal, de Miklós ilyenkor mindig a szájára illeszti az ujját,
és határozottan csöndre inti kedvesét. Mosolya sugárzó, szemei
szerelmesen csillognak, de csöndben kell maradni. Talán a férfi
nem tartja az utat biztonságosnak.
Katalin
nem ismeri ki magát ezen a tájon. Azt tudja, hogy a Sötét herceg
birtokán vannak, annak is pedig valahol a városokhoz közel eső
szélén. Semmi többet nem tud. Magában már sok fohászt elmondott
az utóbbi napokban, hogy az Úr meg ne engedje, hogy magára
maradjon, és egyedül kelljen szembe néznie a Sötét herceggel és
annak embereivel. Rettenetesen megijedt, mikor a férfi megsebesült.
Sok olyat látott, hogy egy az életet nem veszélyeztető vágás a
forradás után begyullad, a lovagokat a lábukról leveri. Miklós
azonban gyorsan gyógyult, de mégis, kellett volna még pár nap
nyugalom. Most aggódhat érte, a sok mozgástól a kötés alatt nem
nyílik-e szét a seb, nem gyullad-e be? Estére meglátják. Most
menni kell. Gyorsan, halkan...
Alig
haladnak egy órát az úton, amikor az elől léptető férfi
hirtelen megállítja lovát, hátra sem nézve int Katalinnak, hogy
ő se mozduljon. Miklós testtartása feszült, előre hajol, kicsit
kiemelkedik a nyeregből, úgy fülel. Katalin is ezt teszi, riadtan
kémlel körül, de az erdőt ugyanolyannak látja, mint korábban. A
fák között állott csönd lapul. A férfi egy pillanattal később
határozottan megfordítja a lovát, félhangosan szól.
–
Azonnal gyere utánam.
Vágtára
ösztönzi csődörét. Katalin sem késlekedik egy pillanatot sem,
mert a félelem megint medve méretűre nő. Nem tudja, mi
riaszthatta meg a férfit, de a leány azonnal szót fogad, teszi,
amit mondanak. Miklós a nem sokkal korábban látott ösvény felé
tart, mihelyt elérik, lefordul az útról, sebét kímélve, karjai
erejét használva leereszkedik a lóról. Hangja sürgető.
–
Azonnal menj tovább. Vidd az én lovamat is! Bújjatok
el minél messzebb úgy, hogy az útról ne látszódjatok!
Katalin
hangjában könyörgés.
–
És te? Jönnöd kell néked is.
–
Nem! Tudni akarom, kik járnak előttünk, mögöttünk.
A
kantárszárat a leány kezébe nyomja. Elmosolyodik.
–
Ne aggódj! Nem lesz semmi baj. Menj!
Elfordul.
Ez az a pillanat, amikor Katalin is meghallja azt, amit a férfi füle
jóval korábban meghallott. Vágtató paták közelednek. Katalin
elsápad. Megfordul, lovával a mondott irányba mozdul.
Miklós
gyalogosan indul vissza az ösvény elejére. Óriási lapuleveleket
látott az út melletti árokban, ott akar megbújni, ott akarja
szemügyre venni azokat, akik annyira otthon érzik magukat, hogy
jókora csatazajjal közlekednek a Sötét herceg birtokán. A herceg
lesz az, semmi kétség. Miközben lépked, hallja, hogy mögötte a
leány noszogatja az állatokat, végre elindul.
Miklós
az árokhoz ér, belecsúszik. A talaj hideg, nyirkos, itt-ott még
tócsákban áll a víz. A lapulevelek megvédik az idegen
tekintetektől, egészen alájuk bújik, elhelyezkedik. Vet egy
aggódó pillantást a háta megé, de rögtön meg is nyugszik, mert
már nem látja sem a leányt, sem az állataikat. A közeledő
patkóhangok pedig megnyugtatóan keverednek el saját lovaik
hangjaival.
Nem
kell sokáig várni, mert Miklósnak talán tízig sem sikerülne
elszámolnia, és meglátja a közeledő lovagokat. Kibukkannak a
legközelebbi kanyarból, és egyre közelebb kerülnek a
búvóhelyéhez. Miklós jól megszemlélheti minden vonásukat.
Kőkemény arcokat lát, sokat megélt, szinte kiégett tekinteteket.
És látja eddigi élete legnagyobb ellenségét, a férfit, aki nem
ismer sem Istent, sem embert, a Sötét lovagot. A vár felé
tarthatnak. Az egész csapat együtt mozdul, gyorsan haladnak.
Jönnek, és már el is a tűnnek a következő kanyarban.
Miklós
a fölvert port nyeli utánuk. Nem mozdul. Hallgatózik tovább. Még
aggódik. Nyomaik eltüntetésével egyáltalán nem törődtek,
mióta az útra kiértek, így valamelyik férfi könnyen kiszúrhatja
a nyomaikat, hiszen Katalin lovának a patkói elég jellegzetesek.
Miklós hallgatózik egészen addig, míg a hangok el nem távolodnak,
végül pedig teljesen meg is szűnnek. A férfi megnyugszik, egy
ekkora csapattal szemben még egészségesen sem lenne semmi esélye.
Kikászálódik a gödörből, a leány után indul. Nem mehetnek
vissza az útra, nem biztonságos.
A
Sötét herceget a méreg rágja. Elvesztette legjobb emberét, és a
gyilkos kicsúszott a kezeik közül. Mostanra a nyomok kihűltek,
feleslegessé vált folytatni a keresést. Hazafelé tartanak.
Tesznek egy kerülőt. Ránéz a nyájaira. Zsenge bárányhúsra
éhezett. Meg nem is árt néha odafigyelni a pásztorokra, akik
időnként hajlamosak önállósítani magukat, és szabadabban élnek
itt az eldugott völgyekben, mint a várak népe, akiket naponta
szemügyre vehet.
Épp
a pásztorokra gondol, amikor hirtelen, mintha a semmiből teremnének
elé, meglát kettőt. Lekapott süveggel állnak, úgy hajbókolnak.
Talán elmenne mellettük, ahogyan máskor is szokott, de ekkor
elkapja a fiatalabb pillantását. Félelem ül abban. Ezeknek valami
vaj van a fülük mögött.
Köszönjük! 😘
VálaszTörlés