– Visszafordulunk – a fiatal férfi szemeibe mered. – A
tőrömet!
A férfi összerezzen, mint akit képen töröltek. A gyomrából
minden, még inkább, mint korábban, a torkába indul. Próbálja
visszanyelni. Öklendezik, miközben az apja mellé hullik, reszkető
kezekkel megragadja a tőrt, és kihúzza a sebből. Az örege
újrakezdi a visítást, miközben markát a vérző sebre szorítja.
A fiatalabb kezéből kihullik a tőr, a porba esik, a legény pedig
megállíthatatlanul hányni kezd. A Sötét herceg egy elégedett
vigyorral fordul vissza, átveszi a kantárt a közeledő emberétől.
– A tőrömet!
Ketten is ugranak, és a tisztára törölt fegyver pedig
pillanatokkal később már vissza is kerül a tokjába, ahol
korábban nyugodott.
11. fejezet
A fiatal leány gyomra összeszorul. Hosszú-hosszú ideje aggódik.
Mindenért önmagát hibáztatja. Hiszen figyelmeztették.
– A Gonosz közöttünk jár.
Hányszor, de hányszor hallotta a mondatot... és milyen igaz. Már
tudja. Nem lett volna szabad a szabályokat megszegni, mert semmi, de
semmi keresnivalója nem volt a patakparton. Ott kapták el, ott
kezdődött minden. Hányszor hallotta, hogy ne menjen az őrök
látótávolságán kívülre kíséret nélkül soha. Hányszor
hallotta, hogy a világ romlásnak indult, és hogy jobban kell
vigyázni, mert a Gonosz az ajtóban leskelődik, és csak az
alkalmas pillanatot várja.
Hát, megkapta a büntetést, mert nem hallgatott azokra, akik
szeretik, azokra, akik bölcsebbek nála, azokra, akiknek intéseit
mindig meg kellett volna fogadnia, a szüleire. Az anyjára, az
apjára. Az anyja már évek óta halott, de szavai még mindig a
leány füleibe csengenek, és az utolsó szavaira pedig szó szerint
emlékszik.
– Innentől már csak apád lesz, és ő szeret téged, ne feledd
soha. Tudom, szigorú veled, morózus, de hidd el, közel állsz
hozzá! Meg fog óvni mindentől, amitől én megóvtalak volna.
Szeresd, tiszteld helyettem is.
A hang suttogó, egyre inkább elhaló, ám a szemek nagyon
beszédesek, a kedves, elhalványult kézben utolsó az erő. A szülő
a leány kezét szorítja, abba kapaszkodik. De a kapaszkodás már a
végső, anya elment, már csak odaföntről figyel, és bizonyára
rettenetesen csalódott. A leány nagyot sóhajt.
– Nem fogadtam szót a szüleimnek, és nagy büntetést küldött
reám Isten. Iszonyú, sötét verembe estem, egyre mélyebbre
kerültem. De kiszabadultam, és a homály nem tudott utolérni. És
van az a férfi, aki így is, most is szeret. Az asszonyává tett. Felesége vagyok.
Rendbe fog jönni minden, csak a sötétség képeit nem szabad
kiengedni, nem szabad őket napvilágra engedni, mert rettenetesek.
Elveszettnek, semminek, egy porszemnek érezte magát, amikor a
sötétség rátelepedett. Most újra mutatkozik remény, hogy minden
jóra fordulhat. Az ablakból, ahol áll, rálát a hegyekre,
melyek között elveszett. A hegyekre, melyek közül a férfi
úttalan utakon járva kivezette. Teljesen összeomlott, amikor
Miklós kiérve az erdőből, messziről rámutatott a város körvonalára.
– Ott vár apád bennünket. Onnantól nem érhet baj. Tarts ki!
Katalin úgy sírt, mint a záporeső. Összefolyt a város, az
ösvény, az erdő körülöttük. Hallotta a férfi megnyugtató
hangját.
– Ne aggódj! Látod, szabad a járás. A város körüli réteken,
innen is látszik, semmi nyoma nagyobb lovascsapatnak. Ne sírj! Már
egyenes az út.
Ő is a kezét szorítja, megnyugtató mosolyt küld. És már
tényleg nem jött semmi baj. Katalin a hosszú út során kétszer
is úgy érezte, visszarántja a sötétség, újra elnyeli, de végül
el tudták kerülni a Gonoszt. És most itt vannak a megbeszélt
helyen, Miklós pedig elment az apjáért, a leány vár reájuk,
kicsi hasa meg-megremeg. Fél. A félelem nagysága semmi ahhoz a
félelemhez képest, amit a patakparton átélt. Semmi ahhoz képest,
mikor észre vette, hogy marcona férfiak veszik körül. Milyen
élesen látja a képet, pedig mennyi idő telt azóta! És milyen
homályosak más képek. Maradjanak a homályban! Jobb nem gondolni
rájuk, jobb nem előcsalogatni őket!
Katalin tekintetét egy gyönyörű kis madár ejti rabul. Színek
villóznak. A madár az ablak előtti fa ágán ringatózik, hirtelen
dalolni kezd. Egy szépség, egy gyönyörűség. Azt kell észre
venni, annak kell örülni, arra kell mosolyogni. Katalin a piciny
énekest jelnek veszi, jó jelnek. Mélyeket sóhajt, végigsimít a
hasán. Meg kell nyugodni! Az ajtólapot ekkor valaki megkopogtatja,
már tárul is, és ott áll a nyílásban az a két férfi, akit a
világon mindennél jobban szeret, Miklós és az apja. Miklós
mosolya széles, szerelem csillog a fiatal szemekben. Katalin apja
viszont mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Sehol a szálfa termet,
sehol az erőt sugárzó szem. A tekintetben sehol a szigor, sehol a
keménység.
– Édes leányom! Édes egyetlen leányom!
Egymás karjai közé egy szempillantás alatt kerülnek. Katalin
lábából minden erő kiszalad. Apja karjai tartják fönn, hogy ne
hulljon térdre, apja karjai tartják, hogy a megkönnyebbülés első pillanataiban talpon tudjon maradni. Zokog. A gát átszakad. A
sírásban ott van minden korábbi gyötrelem, félelem, és az
azoktól való megszabadulás ígérete is. Az apa mozdulatai
akaratlanul is ringatóak. Az emberiséggel egyidősek, ősiek. A
gyermeket nyugtató szülő mozdulatai.
– Édes, kicsi leányom! Katinkám! Egyetlenem.
Az idő megáll. A férfi ereje, szeretete a gyermekbe áramlik.
Katalin megkapja a gyengéd kezektől azt a biztatást, amire
szüksége van, azt a biztatást, ami ahhoz kell, hogy holnap föl
tudjon kelni az ágyból, a világ szemébe tudjon nézni. Iszonyú
szégyenét hordozni tudja. Elrabolták, szüzességét erővel
elvették, szégyenbe taszították. De az apja és Miklós így is
elfogadják, így is szeretik, van jövője, lesz élete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése