A megfogant kín 21. rész

– Gyere, kincsem! Gyere mellém! Hadd öleljelek meg! Érezd, hogy minden rendben!

– Talán... attól félek, soha többé nem akarsz majd mellettem lenni, ha minden emlékem visszatér, ha mindent elmesélek.

– Ez az egyetlen, amitől nem kell félned! – A hang most már sürgető, parancsoló. – Gyere ide! Szükséged van az ölelésemre. Gyere!

– Emlékszem valamire...

– Istenem! Nem hagylak magadra! Gyönge indaszál vagy most, kell a támaszték, kell, ami erőt ad. Engedd, hogy szeresselek, vigasztaljalak, erős karommal támogassalak!

Katalin megadja magát az kemény tenyér, a határozott, együtt érző hang nyomásának. Miklós mellé gömbölyödik, a férfi egészen közel húzódik, a leány hátához simul, jobbjával átnyúl a vékony kis testen, átfogja az ökölbe szorított kezet. Biztatóan cirógatja. Kedves szavakat suttog.

– Szeretlek. Foglak is, bármi történjen, bármi történt. Mesélj, ha mesélni akarsz, de ha nem mondod el egyetlen visszatért emlékedet sem, azt is megértem.

Katalin azonban már nem akar visszakozni, elhatározása erős. A múlt lezárásához az is kell, hogy a másik ember is, Miklós, akit szeret, ő is lássa a múltat. Így hát mesélni kezd. Hangja fuldoklik az éjszaka csöndjében.

– Rosszat álmodtam, felébredtem, fölültem, és akkor megláttam... emlékszem arra, hogy a gróf volt az első, aki erőt vett rajtam, én nem akartam... lefogtak, kinevettek, én sikoltoztam. Valaki a nyakamat szorongatta, elájultam. Reggel... reggel volt ott egy öregasszony, aki kiszolgált, enni, inni adott. Láttam, maga is nagyon fél. Újrakezdődik minden... az ágyhoz kötöznek, moccanni sem tudok. Ha könyörgöm, kinevetnek, ha sikoltozom, kinevetnek, minél jobban harcolok, annál jobban élvezik...

Hirtelen Miklós felé fordul, magzatpózba gömbölyödve suttogja.

– Nem akarom látni, nem akarom hallani.

Miklós néma borzalommal figyel kedvese szavaira. Számtalanszor gondolta már át, amit Katalin elrablásáról megtudott, de most saját szájából hallani mindezt, sokkal súlyosabb, sokkal gyötrelmesebb. És az első emlékek után megérkezik a többi is. Mintha gát szakadt volna keresztül, úgy ömlenek a képek Katalin elé, élesen látja az őt gyötrő férfiak arcát, átéli a fájdalmat, a kétségbeesést újra. A reménytelenség átjárja minden porcikáját. Reszketve, levegő után kapkodva kapaszkodik abba a férfiba, aki a borzalomból kimentette. Képtelen most többet mondani, és tudja jól, képtelenség mindezt valaha újra elfelejteni. Nem veszi észre, mekkora erővel kapaszkodik Miklósba.

De az idő nem áll meg. És miközben telik, eljutnak Katalin füleihez a megnyugtató szavak, érzi egy kedves kéz simogató lágyságát, érzi a másik ember melegét, tudja jól, nincs egyedül, van újra, akire támaszkodhat. Légzése lassan egyenletessé válik, kezeinek szorítása enyhül.

A kinti sötétség szürkületre vált, új nap indult. Katalinra egy váratlan érzés tör. Hirtelen szégyellni kezdi az erős kapaszkodást, a gáttalan sírást. Elhúzódna, de Miklós keze a korábbi határozottsággal simogat tovább. A férfi megszólal, a hang is kedves, határozott.

– Azt akarom, tudd, örök életedre megjegyezd, amit elmondtál, az nem változtat semmin. Én ugyanúgy tudlak csókolni, mint tegnap, mint azelőtt. A kérdés az, te tudsz-e csókolni? Te akarsz-e a karjaim közt feküdni, hiszen érzem, mihelyt megnyugodtál, első gondolatod az volt, hogy el kell húzódnod. Már bánod, hogy megnyíltál, bánod, hogy emlékeidet velem megosztottad. Tehát a legfontosabb kérdés az, akarsz-e még magad mellé?

A válasz egyre késik, így a férfi folytatja a megkezdett gondolatsort.

– Kérek valamit. Amit kérek, az egy próba lesz.

A lovag a hátára fekszik, jobb karját a feje alá teszi, de a bal keze még mindig, lazán Katalin kézfején nyugszik.

– Ki kell próbálnod, akarsz-e még! Ki kell próbálnod, a félelmeid erősebbek-e, vagy az irántam való szerelmed! Én itt fekszem, várok. Várok a kedvességedre, a cirógató kezedre. Kedves kis puszikra vágyom, és talán csókokra is. Egy nőt szeretnék magam mellé. Egy igazi nőt. Mutasd meg, hogy az vagy! Mutasd meg, hogy az tudtál maradni! A kedvesem, a szerelmem.

Idáig jut, mert akkor Katalin végre bátortalanul megmozdul. Mint aki álomból ébred, félig csukott pillákkal, óvatosan Miklós arcába simít. Vékony ujjai végigóvakodnak az arc minden apró részletén. Bejárják a homlok síkságát, a lecsukódó pillák völgyét, fölfutnak a két szemöldökív dombjára. Végigsuhannak a markáns orr vonulatán, az áll csúcsán sétálnak, hogy azután elérkezzenek a száj ívéhez. Könnyű cirógatások sora becézget.

Miklós levegője lassan fogyni kezd. Kinyitja pilláit, belenéz kedvese szemébe. Tekintetük összekapaszkodik. Katalin kissé szégyenkezve elhúzná a kezét, de a férfi hirtelen kap utána a gyönge csuklónak. Lazán fogja, nem szorítja.

– Be ne fejezd, édes lelkem! Semmi pénzért nem adnám, hogy most máshol legyek!

Az egyre jobban kivilágosodó szobában látszik, ahogyan Katalin enyhén elpirul, engedi, hogy Miklós az ujjait újra a szája vonalához vezesse. Valami azonban megváltozik, mert a férfi inkább szeret irányító, mint irányított lenni, így feledni engedi, hogy kedveskedést kért. Maga kezd kedveskedni. Teljesen bizonyos benne, hogy amivel örömöt akar okozni, olyan örömben a leánynak nem volt a várban része. Egyre inkább erősödik benne a gondolat, hogy a rossz képeket jó élményekkel kell elűzni.

Így Miklós Katalin mutatóujját saját ajkai közé húzza, nedves nyelve egy lepkeszárny gyöngédségével vetekszik. Cirógat, simít, érintget. Ostromot indított, bár ezt Katalin alig érzékeli. Elbűvölten lesi a saját ujjait, ahogyan egyenként, egymás után tűnnek el a férfi éhes szájában. Semmi félelmet nem érez, semmi nem zavarja meg a csodát, melyet ennek az embernek a közelében érez. A korábban látott durva képek homályba vesznek, mert minden érzékét betölti a férfi, akit szeret. Látja az odaadó ajkakat, hallja Miklós erős légzését, bőre forrósodik a férfi bőrének érintésétől.

Miklós Katalint akarja. Most, ma fog megtörténni az, amivel az esküvőig várni kellene. Azután majd keres egy papot, megerősítik az egymásnak tett esküt egy pap előtt is, ezt már korábban megfogadta. De a sorrend már nem számít. Az élet fölülírta a terveiket. Minél nagyobb a baj, annál inkább szükség van szeretetre, odaadásra. És őbenne határtalan a szeretet, adni akar belőle. Egymáséi lesznek, most, itt elindul közös életük, ha Isten is úgy akarja. Még ma asszonyt csinál a leányból. Nem erővel, csupán a szeretettel, a vággyal közeledik. Az erejét visszafogja, galambja meg ne riadjon, el ne repüljön, ki ne törjön a fészekből.

Erős fogai apró, gyöngéd harapdálásokkal támadnak, ahol korábban a nyelvével cirógatott, most ott karistolgat, húzogatja a gyönge bőrt. Hallja Katalin elfúló lélegzetét. Ez az. Ezt szeretné. Minek erővel megkapni valamit, amikor kedvességgel is megkapható egy leány szerelme? Sosem fogja megérteni a grófot, sem annak vágyait.

(folytatjuk)