Nem tudhatjuk
biztosan, megfogant-e benned egy élet, vagy sem. Nincs senki, aki
ezt most biztosan tudhatná. Néhány nap itt segíthet. Segíthet
abban, hogy ezen az egész történeten könnyebben túl legyél.
Hallgatnak, hosszan.
Katalin gondolatai közé egy újabb kúszik, gyökeret ver, nem
ereszti. Ha megfogant, bűn egy növekvő élet halálát kívánni.
Mikor megszólal, hangja gyönge, törődött.
– A papunk...
A férfi azonnal a
leány szavaiba vág.
– Tudom, mit
mondanak a papok.
Nagyot hallgatnak.
– Gondolod, uram,
hogy a mi Urunk azt akarta, hogy megfoganjak?
– Istenünk
szándékait néha nehéz átlátni – Miklós sóhajt. – Nem
látom, mik lehettek a szándékai azzal, ami veled történt. Nem
látom. De remélem, nem kell egy erőszakban fogant gyermeket
hordanod a szíved alatt.
– És ha nem... ha
nem tisztulok meg?
A férfi még egyet
sóhajt, pedig ez korábban igazán nem volt szokása. Határozottam
megszorítja a hófehér kis kezet, és Katalin szemeibe néz.
– Megesküszöm
néked, nem kell egyedül fölnevelned a gyereket. Leszek a világ
előtt a megszületendő gyermek apja, ha férjedül fogadsz.
A leány szemeiben
csodálat, öröm, hála születik, de gyorsan félrekapja a
tekintetét. Az talpuk alatt futó deszkapadlót nézi, úgy mondja.
– Aligha várja el
tőled bárki, hogy ezek után feleségül vegyél.
A férfi föláll,
a leányhoz lép, két ölében heverő kezét megfogja, gyengéd
erővel a könnyű testet maga felé húzza, a kedves arcba simít,
ma este már harmadszor.
– Hölgyem, magam
is alig hiszem el, de egyre kevésbé érdekel, mit várnának el
tőlem mások. A legnagyobb kérdés számomra továbbra is az, te
mit szeretnél? Vajon képes leszel-e túltenni magad az elmúlt
heteken? Képes leszel-e előre nézni? Képes leszel-e feleségemként
nap mint nap magadba fogadni, anélkül, hogy rettegnem kellene, hogy
az emlékeid miatt elutasítasz, és más férfiak bűnei miatt meggyűlölöd ölelésemet?
Ezek az én kérdéseim, szerelmem.
Katalin fölemeli a
fejét, a férfi arcába néz. Komolynak látszik.
– Néha úgy
érzem, hogy amit az utóbbi hetekről nékem elmondtál, az
egyszerűen nem történhetett meg. Olyan az egész, mint egy szörnyű
mese, mint egy rossz álom. De olyan rossz álom, amit nem is én
éltem át, csak olyan, amit más mesél. Te viszont mindig valóságos
voltál nekem, most is az vagy. Úgy érzem, az életem örökre
megváltozott ott a fogadóban, amikor először megcsókoltál. Úgy
érzem, te vagy a Napom. Ha hozzám érsz, mindig fölmelegítesz, uram. Szörnyű, ami történt, de még szörnyűbb lenne, ha elhagynál. Nem tudom elképzelni, hogy valaha visszautasítanálak, és hogyan
gyűlölhetnék meg valamit, ami örömet okoz?
Miklós nézi a
leány szerelemtől, odaadástól csillogó szemeit, elmosolyodik.
– Szeretjük
egymást, ez nem változott.
Összenéznek.
– Szeretlek, az
első perctől, hogy megláttalak. Ha rám nézel, elveszek, ha
megérintesz, mindent felejtek, a hideget űzi el minden pillantásod,
minden mozdulatod, minden kedveskedésed.
– Fázol nélkülem?
– Fázom, és... –
alig hallhatóan érkezik az utolsó szó. – És már én is éhezem.
Miklós szemeiben
megcsillan a vágy, az erős, melyet mindig is érez, mióta ezt a
mosolygós, kedves, örömre született kisasszonyt meglátta. Vágyat
érez, mely pillanatok alatt válik szelíd kismacskából kordában
már nem tartható, erős oroszlánná. Támadni szeretne, lecsapni a
leány ajkaira, elfoglalni testét-lelkét. Vére már forr ereiben.
A fürdő, a meleg szoba, a vetett ágy, a jó vacsora, Katalin
szépsége, mind-mind hatnak Miklós érzékeire. De leginkább talán
a kedves szavak, melyek körülzsongják, megállnak füleiben, azok
hatnak leginkább. Örömmel hallja őket.
Negyedszerre is
megcirógatja a puha arcot, tekintete issza a leány vonásait, ujjai
az arc részleteit tanulmányozzák olyan alapossággal, mintha a
vonásokat örökre raktározná el emlékeibe. Igen, el is kell
raktározni ezt a pillanatot, mert szép, megismételhetetlen,
egyedi. Katalinnal minden pillanat az. Mindig is ezt érzi. Nem lehet
vele betelni, nem lehet róla lemondani. Nem is kell, hiszen az övé.
Mindenek ellenére az övé.
Ki tudja, meddig?
Mikor jön majd el a pillanat, mely örökre elválasztja őket? Évtizedek múlva, vagy akár már holnap? Ki tudja? Hát most kell
örülni, most kell megélni az időt, melyet az Úr nekik rendelt.
Hozzáhajol.
Megcsókolja. Újra, és akkora szenvedéllyel, melyet alig lehet
kézben tartani. Nyelve ostromra készül, de minek ostromolni ott,
ahol csak megadás, behódolás van. Akadálytalanul simít végig a
fogakon, beljebb nyomul, felkutatja a kissé bátortalan nyelvet,
lágyan lökdösi, cirógatja. Élvezi, hogy Katalin kis idő
teltével visszacsókolja, egyre éhesebben ízlelgetik egymást.
Mindkettejük keze fölfedezőútra indul. A leány szorosan
kapaszkodik a férfiba, a vállakba, a hát izmaiba simít, a férfi
hosszú ujjai pedig a óvakodó puhasággal hódítgatják a gömbölyű
melleket.
Katalin lábaiból
minden erő kiszáll, mert a lovag ujjai gyengéden gyúrják a kerek
halmokat, az okozott örömben táncolnak a kezek, miközben az ajkak
tánca sem szűnik. Egyre összeszokottabban, egyre ügyesebben
találnak rá a közös ösvényre, melyen együtt futni, együtt
fölfedezni akarnak.
Köszönjük! 😍
VálaszTörlés