A megfogant kín 20. rész

Katalin az éjszaka közepén fölriad, saját nyögdécselése ébreszti, rosszat álmodott. Fölül, és megpróbál az álom részleteire visszagondolni. Egy félhomályos szobára emlékszik, amiben nincs semmi, de semmi. Üresség, hatalmas üresség. Félelem tölti el, nem tudja, hol van. Hangokat hall, távolról, de azután a hangok egyre közelednek. Szeretne elbújni. Nincs hová. A szoba kietlen. Sehol egy zug, sehol egy bútor.

Az ablakhoz lép, kinyitja. Kint is sötét van, egy udvarra lát rá. Szokatlan, hogy az ablak mellett egy meredek lépcső indul, talán sikerül a párkányról a lépcsőre lépni, talán. Nem vár tovább, mert a szorítás a gyomrában egyre erősebb, menekülnie kell a durva, rátörő hangok elől. A párkányra lép, ez könnyen megy, de innentől minden reménytelenné válik, mert a lépcső közben messzebbre került, és ő hiába igyekszik, éppen csak eléri a lábujjai hegyével. A távolság bizonytalanná teszi, megbillen, és csak a levegőt markolja, zuhanni kezd, miközben látja, hogy az udvar biztonságos talaja már sehol, szakadék az, melybe csak zuhan, és zuhan...

Az érzés, ami egész valóját betölti, az a tömény rettenet. Ül, levegő után kapkod. A szoba fülledt melege ránehezedik. Behunyja a szemeit. Ez csak egy álom. De abban a pillanatban rátör egy még szörnyűbb képsor. Egy ágy mellett áll, egy olyan ágy mellett, mint az itteni, és hangos idegenek veszik körül, lökdösik, az ingvállát babrálják, az alsó ingén lévő szalagot tépkedik, az arcába nevetnek. A matracra lökik. Rúg, karmol, harap. A férfiak még inkább nevetnek, élvezik, hogy gyötörhetik, élvezik, hogy félni látják. És Katalin emlékszik, már emlékszik, ahogyan ketten lefogják, hogy uruk, a gróf kedvére tehesse a dolgát. Emlékszik az éles fájdalomra, a szégyenre, a mérhetetlen csalódásra, amiért nem tud szabadulni, és a későbbi jótékony szürkeségre, mely elborította, és megmentette attól, hogy az est további részleteire valaha is visszaemlékezzen.

Katalin az emlékek hatására még mindig kapkodva veszi a levegőt, újraéli az elkeseredett harcot, és a rettenetet, amit abban a szobában, abban az ágyban érzett. Apró öklével az ágy matracára csap, könnyek gyűlnek a szemébe, szétmaszatolja őket. Föláll, az ablakhoz megy. Kitárja a résnyire nyitva hagyott fatáblát. Az éjszaka csöndje, a beáramló hűvösebb levegő lassan megnyugtatja. A képek, amiket pár pillanattal ezelőtt élesen látott, most eltűnőben vannak. Próbálja megfogni őket, de mint a rossz álom részletei, ezek a képek is egyre mélyebbre csúsznak, újra elmerülnek az emlékezet homályában. Most úgy látja a megmaradt képeket, mint aki kívülről néz, mintha mindez nem vele történt volna. Elsüllyed a rettenet, múlóban a fájdalom.

Visszafordul a szoba felé, látja az ágyon a lovag körvonalát, nézi csöndben, megnyugvó lélegzettel. Egy gondolat erősödik benne. Ki kell faggatnia Miklóst. Mi igaz, mi nem? Nem lehet csak találgatni, szembesülni kell az igazsággal. Tanácstalanul áll, picivel közelebb lép az ágyhoz, de hiába próbálja kivenni a lovag vonásait, sötét van.

A szerelem érzése elönti, egészen elgyöngül. Itt fekszik a férfi, aki megmentette, aki feleségül akarta venni, és talán még mindig, mindenek ellenére szereti, segíti. Legszívesebben átlépné a távolságot, mely elválasztja az ágytól, a férfitól. Belesimítana a markáns arcba, és milyen jó lenne az erős karok közé bújva eltűnni az összes nyomasztó kérdés elől.

Gondolatai közé bekúszik egy, mely a szoba valóságának része, bizonyság, nem álom, nem vágy. A férfi egy ideje már ébren van. Katalin nem tudja megmondani, hogy mióta, de a légzés ritmusa nem egy alvóé, hanem egy éber emberé. Katalin lélegzete elakad, hirtelen úgy érzi, gondolatai olyan pucéran mutatkoznak, mint egy ma született gyermek teste. A férfi megszólal, hangja bársonyosan sötét. Sötét és lágy, mint egy nyári éjszaka.

– Arra vágysz, arra vársz, hogy átöleljelek?

A válasz halk, beleveszik a szoba sötétjébe.

– Igen.

A férfi egy pillanat alatt hagyja ott az ágyat és lép oda a bizonytalanul, elveszetten ácsorgó kedveséhez.

– Baj van? Nem tudsz aludni?

– Csak egy rossz álom.

– Elmeséled?

– Alig emlékszem, csak egy-két képre.

– Köze van az utóbbi hetekhez?

Katalin bizonytalanul bólint.

– Valami rossz emlék?

– Talán.

Miklós a kedvese mellé lép, a karjai közé vonja.

– Semmire nem emlékezhetsz, amit már ne tudnék.

Hangja erős, nyugodt, határozott.

– Gyere.

Megfogja a vékony kis csuklót, Katalinnal együtt az ágy felé mozdul.

– Feküdjünk vissza! Bújj ide, mellém!

Az ágy közepe felé húzódik, biztatóan néz a még mindig tanácstalanul ácsorgó leányra. Katalin végül leül, de a mozdulatsor itt újra elakad, a lovag csak a fehér ingbe bújtatott, keskeny hát körvonalát látja. Katalin viszont megint elveszik az őt lehúzó rettenetbe, mert abban a pillanatban, ahogyan az ágy szélére ül, abban a pillanatban, ahogyan tenyere alatt megérzi a lepedő anyagát, szeme elé egy újabb kép villan.

Egy idegen szobában fekszik, egy idegen ágyban. Kezei megkötözve, tenyerei egy hűs lepedő anyagát markolják. Egy öregasszony szöszmötöl körülötte. Kioldja a szíjakat, mellyel Katalin kezeit az ágykerethez rögzítették. Ajka mosolytalan, hangja, mint az elrozsdásodott, elkopott vén reszelőé.

– Itt egy köntös, bújj bele! Egyél, igyál! Ott egy vödör a sarokban, végezd a dolgod! A mosdótálban még langyos a víz, mosakodj!

– Hol vagyok? Mi történt velem?

Az öregasszony hangjában nem várt határozottság.

– Nem beszélhetünk. Tedd a dolgod! Kevés az idő! Az uram nemsoká visszajön, addigra készen kell lennünk.

Emlékszik. Visszaemlékszik az első reggelre, a mogorva öregasszony arcára, a víz langyosságára, az étel ízére, a gondolatokra, melyek egész valóját betöltötték... és újra az öregasszony reszelős hangjára.

– Ne törd a fejedet. Fölösleges. Innen még nem szabadult senki. Saját akaratából soha, senki.

Aztán a nyíló ajtó, és az ajtóban megszólaló, azonnal félelmet, rettegést keltő durva ember szavai.

– Meddig piszmogtok még? Urunk rögtön itt lesz, és egy jó illatú, tiszta kis dögöt akar maga alá.

– Katalin!

Nem ott van. Nem abban a szobában. Megrázza a fejét. Miklós kedves, halk, sürgető suttogását hallja.

– Gyere, kincsem! Gyere mellém! Hadd öleljelek meg! Érezd, hogy minden rendben!

– Talán... attól félek, soha többé nem akarsz majd mellettem lenni, ha minden emlékem visszatér, ha mindent elmesélek.

– Ez az egyetlen, amitől nem kell félned! – A hang most már sürgető, parancsoló. – Gyere ide! Szükséged van az ölelésemre. Gyere!

– Emlékszem valamire...

– Istenem! Nem hagylak magadra! Gyönge indaszál vagy most, kell a támaszték, kell, ami erőt ad. Engedd, hogy szeresselek, vigasztaljalak, karommal támogassalak!

(folytatjuk)