Hozzáhajol.
Megcsókolja. Újra, és akkora szenvedéllyel, melyet alig lehet
kézben tartani. Nyelve ostromra készül, de minek ostromolni ott,
ahol csak megadás, behódolás van. Akadálytalanul simít végig a
fogakon, beljebb nyomul, felkutatja a kissé bátortalan nyelvet,
lágyan lökdösi, cirógatja. Élvezi, hogy Katalin kis idő
teltével visszacsókolja, egyre éhesebben ízlelgetik egymást.
Mindkettejük keze fölfedezőútra indul. A leány szorosan
kapaszkodik a férfiba, a vállakba, a hát izmaiba simít, a férfi
hosszú ujjai pedig a óvakodó puhasággal hódítgatják a gömbölyű
melleket.
Katalin
lábaiból minden erő kiszáll, mert a lovag ujjai gyengéden
gyúrják a kerek halmokat, az okozott örömben táncolnak a kezek,
miközben az ajkak tánca sem szűnik. Egyre összeszokottabban,
egyre ügyesebben találnak rá a közös ösvényre, melyen együtt
futni, együtt fölfedezni jó.
A
férfi el akarja szédíteni a leányt, így nyelvét abban az
ütemben tolja, vonja vissza az ajkak között, ahogyan lent, a
melleket ölelgeti, az ujjai és a nyelve is a szerelem ütemére
mozognak, egyszerre. A leány bőre a férfi tenyere alatt süt,
sóhajai, nyögdécselései Miklós füleibe hullanak. Katalinnak
minden levegője elfogy, megfoghatatlanul, leírhatatlanul cikázik
át rajta egy villanás, egy megélt elégedettség, a teste remeg. Elhomályosult tekintettel néz az erőt sugalló, mégis
kedves szemekbe.
– Csodálatos, ami velem történik, ha veled lehetek, uram.
Miklós
mosolya egész arcát betölti, minden korábbi kínt, gyötrelmet
feledve nézi kedvesét.
– Állok szolgálatodra, hölgyem.
Hirtelen
határozottsággal emeli meg a könnyű testet, és teszi az ágyra.
Katalin fölé hajol, a leány már készül egy újabb, fölkavaró
csókra, de a férfi a köntös szalagjait kezdi bontogatni, hogy
azután itt meg is álljon. Gyengéd mozdulatokkal húzza ki Katalin
alól az anyagot, és magát győzködő határozottsággal teríti
reá a leányra a takarót, és búcsúzásul csak egy testvéri
csókot lehel a tiszta homlokra.
– Aludj jól, hölgyem, nekem még rá kell néznem a
lovainkra, ellátták-e őket rendesen.
Határozott
léptekkel tart az ajtóhoz, pillanatok alatt kint terem. Nem néz
vissza. Jó oka van rá. Még egy-két pillanat, és úgy veszítette
volna el az eszét, mintha tizenéves siheder lenne, nem pedig
felnőtt férfi. Gondolkodnia kell, mielőtt továbblépnek, bár már
sejti a választ a kérdésekre, de nem árt mindent újra átrágni.
Sietős léptekkel az istállók felé tart.
Katalin
viszont csalódott. Annyira, de annyira szerette volna, ha Miklós
marad, ha még egyszer megcsókolja, ha még egyszer megöleli, jó
lenne, ha melléje feküdne... Hogyan tovább? Próbál néhány
kérdést magában megfogalmazni, próbálja a válaszokat
megkeresni. De a kérdések szinte kimondhatatlanok, és a válaszokat
lehetetlen megfogni. A több hetes fáradtság, a múlóban lévő
betegség, a forró fürdő, a finom, bőséges vacsora, és a férfi
kedvessége körülfonják, hínárként húzzák az álom felé.
Azzal a fogadalommal alszik el, hogy a kérdéseket legkésőbb
reggel fölteszi, és gyorsan mély álomba merül.
Amikor
a férfi kis idő teltével visszatér, Katalint már halkan
szuszogva találja. Miklós megáll az ágy mellett, kissé meghajol,
kisimít egy rakoncátlan fürtöt a halovány arcból. Gondolatai, mióta a szobát elhagyta, csak egyetlen kérdés körül forogtak. Képes
lesz-e, és ugyan meddig megálljt parancsolni leláncolt vágyainak,
a szerelemnek, mely minden ésszerű döntést elsöpör?
– Feleségül kell, hogy vegyelek. Sürgősen.
Hangja
halk, szinte csak suttogás, de az arca beszédes. Kemény
határozottságot takaró vonásai mély érzésekről árulkodnak.
Egyre inkább úgy érzi, képes lesz megbirkózni bármilyen
helyzettel, mert a vágy és a szenvedély szokatlan erővel köti
őket össze. És a szeretet, amiről a papjuk annyit beszél, megvan
az is, talán tényleg túlélheti ez a szeretet a kimondhatatlant, a
leírhatatlant is.
Elfújja
a mécsest. Csöndesen vetkőzik, az alsó ingében fekszik le az ágy
túlsó felére. Istenem! De jó! Hallgatni ezt a halk, kedves
szuszogást. Még így, karnyújtásnyi távolságban is érzi a
testmeleget. Magában hálát mond. Katalin már a gyógyulás útján
van. Lehetetlen, hogy visszaessen, lehetetlen, hogy a láz a fejét
újra fölüsse. Rosszul tartották, agyongyötörték, nem csoda, ha
megbetegedett, de az égnek hála, időben kimenekültek, és a
betegség volt a barát, a megmentőjük. Miklós halovány mosollyal
a szája szélén alszik el.
Katalin
az éjszaka közepén fölriad, saját nyögdécselése ébreszti,
rosszat álmodott. Fölül, és megpróbál az álom részleteire
visszagondolni. Egy félhomályos szobára emlékszik, amiben nincs
semmi, de semmi. Üresség, hatalmas üresség. Félelem tölti el,
nem tudja, hol van. Hangokat hall, távolról, de azután a hangok
egyre közelednek. Szeretne elbújni. Nincs hová. A szoba kietlen.
Sehol egy zug, sehol egy bútor.
Az ablakhoz lép, kinyitja. Kint is
sötét van, egy udvarra lát rá. Szokatlan, hogy az ablak mellett
egy meredek lépcső indul, talán sikerül a párkányról a
lépcsőre lépni, talán. Nem vár tovább, mert a szorítás a
gyomrában egyre erősebb, menekülnie kell a durva, rátörő
hangok elől. A párkányra lép, ez könnyen megy, de innentől minden
reménytelenné válik, mert a lépcső közben messzebbre került,
hiába igyekszik, éppen csak eléri a lábujjai hegyével. A távolság bizonytalanná
teszi, megbillen, és csak a levegőt markolja, zuhanni kezd,
miközben látja, hogy az udvar biztonságos talaja már sehol, szakadék az,
melybe csak zuhan, és zuhan...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése