A megfogant kín 8. rész

Ahogyan közeledik az ágyhoz, úgy száll el minden kétsége, hogy a kikötözött kézzel fekvő, kék-zöld foltokkal tarkított, horzsolásokkal teli leány a menyasszonya. Katalin félrefordított arca az átellenben fekvő ablak felé néz, de Miklós meg van győződve róla, hogy a bronzbarna hajtömeg kétségtelenül a kedveséé. A gróf a gyertyatartóval a kezében letelepszik az ágy szélére. Üres baljával megmarkolja a törékeny ki arcot, és tettetett kedvességgel, vidámsággal a hangjában megszólal.

– Gyerünk, szerelmem, nézz szembe az embereimmel! Nézd meg, micsoda pompás, új szeretővel kedveskedem neked!

Azzal a leány arcát a fiatal lovag felé fordítja. A lovag belenéz a rezzenetlen, halott arcba, látja a fénytelen, karikás szemeket, az élettelen tekintetet. Nem kell már tovább aggódnia, úgy tűnik, az ágyon fekvő nőnek már csak a teste van jelen, a lelke megtörve, ki tudja, merre bolyonghat éppen. A gróf kezében tartott gyertya forró viasza a leány lemeztelenített fölsőtestére csöpög. Egy apró izom megrándul a hófehér nyakon. A lovag megragadja a gróf csuklóját.

– Kár lenne, nagyuram, foltot ejtened ezen a hibátlan bőrön!

Erik a tőréhez kap, a gróf azonban nevetve inti le.

– Nyugalom, Erik, nyugalom! Ebben a fickóban van bátorság, és szemmel láthatóan nem találkoztak korábban a kishölggyel. Tudod, uram, – fordult Miklós felé, – nagyon óvatosnak kell lennünk, már kétszer fordult elő velünk, hogy forrófejű parasztfiúk szolgának adván ki magukat, megpróbáltak kedvesük közelébe férkőzni. Bár igyekszünk körültekintőek lenni, olyan parasztleányt választani, aki egy kis pénzért hajlandó eljátszani velünk, mégis... nem tudhatjuk, ki kopogtat be az ajtónkon.

Miklós határozottan, önérzetesen szólal meg.

– Lovag vagyok, nem paraszt.

– Nem kétli senki, azok után, ahogyan a küzdőtéren bemutatkoztál. De ez a leány másképp került a várunkba, mint a többiek. Jobb az óvatosság. Talán, tényleg most láttátok először egymást. Gyertek urak, vacsorázzatok velem, mielőtt megpróbáljuk életre kelteni ezt a kis szukát!

Azzal újra fölhangzik a durva, harsány nevetés, amitől a lovag hátán mindig végigfutott a hideg. A gróf letelepszik az egyik karosszékbe, Miklós pedig szándékosan az ággyal háttal foglal helyet. Ki kell űznie a látványt a fejéből. Tisztán, érzelmektől mentesen kell döntenie. Gondolkoznia kell, hogyan szabadulhatnak ki ebből a helyzetből? Fegyverek nélkül milyenek lehetnek az esélyei?

A gróf Erikkel kezd beszélgetni, valami régi vitájukat eleveníthetik föl, a várat a gróf bővíteni szeretné, Erik pedig a védelem megromló pozícióit ecseteli, a bővítés ellen érvel. Az ajtón kopognak, de ez is része lehet a napi rutinnak, a két férfi ügyet sem vet a zajra, és már nyílik is az ajtólap, egy megállapíthatatlan korú asszony érkezik tállal a kezében, és egyetlen árva hang nélkül az ágy felé indul.

Miklós kibírja, hogy nem fordul hátra, de a hangokból sejti, az asszony a leányt láthatja el. Megpróbál az asztal mellett folyó beszélgetésre figyelni, de képtelen koncentrálni, szeme elé megszakításokkal ugyan, de vissza-visszakúszik agyongyötört kedvese képe. Neki kellene látnia a tányérjára halmozott ételnek, de enyhe hányinger kerülgeti. Önt egy pohár bort, tetteti, hogy az ivással van elfoglalva.

Meg kell szereznie Erik kardját, mégpedig most, vacsora közben, hacsak nem akarja végignézni Katalin megerőszakolását. Várnia kellene, türelemmel lennie, míg ezek ketten belemelegednek a menyasszonyába, akkor lenne a dolga a legkönnyebb. Az üzekedő állat se nem lát, se nem hall... De kibírni addig, türelemmel lenni egy olyan pillanatban, ami azonnal, egyből vért kíván... Erik az asztal túlsó oldalán, a kardja elérhetetlen távolságban... Valami ürüggyel mögéje kell kerülni, most, nem lehet tovább várni.

Ekkor azonban mozgást érzékel a szeme sarkában, látja, ahogyan a vénasszony megáll az asztaltól tisztes távolságban, és várja, hogy fölfigyeljenek rá. A gróf foghegyről, teli szájjal veti oda a kérdést.

– Végeztél?

A reszelős hangú válasz egy csapásra megváltoztatja az est lehetséges folytatását, megadja a lehetőséget a menekülésre és talán a bosszúra is.

– Uram! A leánynak magas láza van, de ami még aggasztóbb, a hasán kiütéseket látok.

A gróf az öregasszonyra mered, felkapja az asztalon álló gyertyatartót és az ágyhoz lép. Az összeaszott, behorpadt kis hason tényleg halovány, apró kiütések látszanak. A gróf óvakodik attól, hogy megérintse a mozdulatlan testet.

– Azt mondod, lázas is!?

– Tüzel, uram, tüzel, nézd az arca színét, tegnap mér olyan halovány volt, mint a telihold, ma meg... lázrózsákat látsz, uram.

– Erik! Mi a fene lehet ez?

– Uram! Napok óta mondom, hogy szabadulj meg tőle! Nem normális, ahogyan itt fekszik, mint egy darab fa. Tán tényleg a kórság bújt belé.

A még mindig az asztal mellett álló fiatal lovag gondolatai szinte száguldanak, egy kisebb hazugsággal talán sikerül szabadulniuk. Aggodalmaskodó színt visz a hangjába.

– Idefelé jövet, a folyók kereszteződésénél hallottam, hogy a kikötőben újra fölütötte fejét a himlő.

A sápatag asszony is megszólal.

– Azt hiszem, nem himlőfoltok, de ne várd, uram, hogy megesküdjek.

(folytatjuk)