A megfogant kín 6. rész

Megfogadta a leány apjának több tanácsát. Vitt magával egy szelíd kancát, hogy legalább lótolvajlással ne vádolhassák, ha szerencséje lenne, és a leányt meg tudná szöktetni. A várba késő délután érkezett, szállást kért, vándorló, háborút megjárt lovagnak adta ki magát, az esti közös vacsorán keveset beszélt, és a szemeit nyitva tartotta. A másnap délelőtti bajvíváson pedig igazán szerencséje volt, sikerült magát észre vétetnie a vár urával. Kardforgatásban sorra győzte le a gróf embereit. Végül ajánlatot kapott, hogy maradjon, és szolgálja kardjával a grófot.

Innentől azonban a szerencse elpártolt mellőle. Már egy egész hete várja, hogy történjen valami, ami miatt bejuthatna a lakótoronyba. Az idő ólomlábakon jár, akkor kellene végtelen türelemmel rendelkezni, amikor a türelem már pár percre is szinte kibírhatatlan kínokat okoz. Várakozással, idegőrlő várakozással telik minden perc.

Van ideje megfigyelni, hogy a herceg a legritkább esetben vacsorázik együtt a többiekkel, de a faggatózásra, hogy mivel tölti idejét a toronyban, csak egyszavas, durva válaszok érkeznek. Egy hét alatt sem sikerül kiderítenie, hogy az ocsmányabbnál ocsmányabb szavakkal illetett szerető voltaképpen kicsoda. A gróf jól őrizte titkát, mert még a legrészegebb katona sem árult el a szeretőről semmi lényegeset.

Miklós megtudta viszont, hogy amitől leginkább félt, az igaz. A gróf perverz örömét lelte abban, hogy emberei szeme előtt szeretkezzen, az emberei pedig a szeme előtt szeretkezzenek ágyasaival. Sokszor a délelőtti gyakorlatokból eredményesen kikerülő lovag lehetett a szerencsés kiválasztott, de ez nem volt mindig kötelező érvényű szabály. Neki például hiába nem akadt párja a bajvívásban, egyszer sem emelték ki, egyszer sem kapott lehetőséget, hogy az ágyasházba bejusson. A gróf bizalmához hosszabb út vezetett.

Vacsoraidő van most is. Miklós meredtem nézi az előtte álló ivókupát, tompán, messziről, mintha nem is közös teremben lennének, hallja a körülötte zajongó várnépet. Arra eszmél föl, hogy melléje telepszik a vár egyik keménykötésű harcosa, a Sötét gróf bizalmasa, és oldalba böki a könyökével.

– Figyelj ide, te jöttment!

A lovag fölkapja a fejét a lekezelő megszólításra, de nem érzi az időt alkalmasnak arra, hogy a sértést megtorolja. Megpróbálja egy enyhén becsípett, kicsit már eltompult lovag benyomását kelteni. Bambán bámul a mellette ülőre, fejet hajt.

– Mivel lehetek a szolgálatodra, nagyuram?

– Az uram holnap téged fog magához kéretni a szokott vacsoraidőn. Vagy én, vagy a bátyám mindig az emeleten szolgálunk, de az úr szereti, ha rajtunk kívül is kéznél van még valaki. Hallgass, ne kérdezz, csak figyelj! A fönti feladat különleges, élvezni fogod, és ha maradni akarsz a gróf szolgálatában, jól teszed, ha nem mutatsz ki mást, csak örömet, amiért megtiszteltek egy különleges vacsorával. Jól teszed, ha meghajolsz a grófunk akarata előtt!

– Mégis, mire számítsak? – kérdezi, miközben sikerül egy kacsintást is kipréselnie magából. – Úgy hallottam, a grófotok szereti, ha nézitek, ahogyan a lovacskája nyüszít alatta – azzal egy újabb kacsintás kíséretében sikerül magába döntenie egy újabb pohár bort.

A férfi durván fölnevet.

– Ha majd holnap este a magad szemével látod a kis kurvát, magad is rá fogsz jönni, hogy egy ficánkoló lovacskához a legkevésbé sem hasonlít. Nem mondom, az első héten izgató volt nézni, ahogyan harcolt, vadmacskaként karmolt, harapott, ketten is alig bírtuk lefogni, hogy az uram tehesse a dolgát. De úgy két hete... – a lovag legyint. – Egy hullával is nagyobb mulatság dugni.

Miklós kezében összeroppan a fakupa. A másik férfi fölkapja a fejét, gyanakodva nézegeti a földúlt fiatal lovagot.

– Mi bajod!? Csak nem a kis kurva kavart föl ennyire?

– Dehogy, uram! Miért is gondolod! Azt sem tudom, ki, sosem láttam. De... két éve nem voltam asszonnyal. Tudod... a háború...

– Két éve! Ugyan, lovag! Azt hiszed, nem ismerem a szokásokat!? Tudom én, hogy a csaták után minden katona első útja az asszonyi ölekhez, városi kurvákhoz vezet!

– Megpróbáltam én is, de a háború elvette a férfierőmet.

– Márpedig arra szükséged lehet. Talán meghozza kedvedet, ha a grófot végignézheted, engem legalábbis mindig felizgat a látvány.

Föláll, ruháját, kardja markolatát igazgatja.

– Holnap hatkor ott légy a lépcsőföljárónál!

Miklós bólint. Lelkesedést tettet, nehogy mást válasszanak.

– Mégis! Mi lesz a dolgom?

– Fejezd be a kérdezősködést, fickó! Tedd, amit kérnek tőled, ha pedig nem vagy képes rá, vagyunk itt elegen!

(folytatjuk)