2017. április 20., csütörtök

A megfogant kín 7. rész


– Holnap hatkor ott légy a lépcsőföljárónál!
Miklós bólint. Lelkesedést tettet, nehogy mást válasszanak.
– Mégis! Mi lesz a dolgom?
– Fejezd be a kérdezősködést, fickó! Tedd, amit kérnek tőled, ha pedig nem vagy képes rá, vagyunk itt elegen!

Innentől a lovag úgy érezte, hogy az idő ólomlábakon halad. Két hete már csak akkor tudott néhány órát aludni, ha előtte több pohár borral eltompította fájdalmát, tehetetlenség-érzését. De most a több kupa bor sem segített. Egy ideje a várfalon áll, meredten bámulja a lakótornyot, azután a szállására megy, de csak forgolódik a fekhelyén, végül hajnal felé nyomja el az álom, de a reggeli nyüzsgés-forgás hamar felébreszteti. Képtelen a küzdőtérre indulni, kapóra jön, hogy egyik lovát patkolókovácshoz kell vinnie a közeli faluba. Az úttal elmegy a délelőtt nagyobbik fele.
Az ebédnél egy csöpp étvágya nem sok, annyi nem akad, így a sült hús nagy részét a nyeregtáskájába csomagolja, ha este sikerül a leányt megszöktetnie, ne kelljen az első napon megállnia sehol. Délután megtisztogatja a fegyvereit. Ezután végképp nem tud semmit kezdeni a maradék idejével.
Ellentmondásos érzések kavarognak benne, izgatott várakozás tölti el a lehetőségtől, hogy újra elrabolt kedvese közelébe kerülhet, de ugyanakkor nem tudja, meddig bír még színlelni, meddig lehet iszonyú haragját féken tartani. Ha minden tökéletesen alakul, ma este kiszökhetnek, de hogyan tovább? Megkössék-e a házasságot? Képtelenségnek tűnik, hogy valaha is önfeledten szeretkezzen egy olyan nővel, akin egy fél ország végigment. Vajon a Sötét herceg hány lovagja tette magáévá a menyasszonyát, az egyetlen nőt, akit feleségül akart venni?
Ugyanakkor úgy érzi, adott szavát sem szegheti meg, nem veheti vissza valakitől, akit akarata ellenére ilyen helyzetbe kényszerítettek. Egyre inkább átjárja a harc előtti izgalom, lélekben fölkészül rá, hogy végezzen a gróffal, vagy bárkivel, aki az útjába kerül. A harag, a gyűlölet mostanra minden apró porcikájába beitta magát. Mérhetetlen önfegyelemmel tartja őket kordában. Apjától ezeregyszer halotta, a harag rossz tanácsadó.
A mondott időben ott áll a lépcső alján, érzékszervei kiélesednek, mint prédájára lecsapni készülő sas, úgy várja, hogy a herceg embere ura elé kísérje. Lesi, mikor kell lépnie. A tagbaszakadt harcos azonban nem egyedül jön a találkozóra, vele van bátyja is. Erik összehúzott szemmel méregeti a fiatal lovagot.
– Volt valami a szemedben, öcsém, ami elgondolkodtatott. Talán, nem az vagy, akinek mondod magad. Minden esetre úgy látom jónak, ha nem engedlek az uram közelébe talpig fegyverben. Add át fegyvereidet a bátyámnak!
A lovag azonnal, egyetlen szó nélkül kezdi lecsatolni a kardját, tőrét. Így legalább nem kell a két férfi szemeibe néznie, a tekintetét lefelé fordítja, mert alig tudja eltitkolni csalódottságát. De a lakótoronyba mindenképpen be kell jutnia, így hát hirtelen mozdulatokkal, megbántott arccal csatolja fegyvereit, adja át őket. A reményei egy részét adja át éppen. Fegyverek nélkül mire fog menni? Igyekszik nagyon határozott hangon megszólalni.
– Az vagyok, akinek mondtam magam!
Erik nevetése egy már semmiben-senkiben nem bízó ember nevetése.
– Most már, hogy fegyvertelen vagy, inkább hiszek neked! – kezével int, és a lépcső felé indul. – Gyere! Bebizonyíthatod urunk iránti odaadásodat! De vigyázz, fickó! Továbbra is szemmel tartalak! Menj előre! A második szinten már vár az urunk a szolgálatára!
A durva nevetés végigvisszhangzik a lépcsőházon. Miklós minden erejét összeszedi, nyugodnak mutatkozik. Az esélyei csökkentek, de még nem fogytak el. Kiegyensúlyozott léptekkel halad, bár fülében ott dörömböl saját vére. A második szinten egy szépen megmunkált ajtó zárja el az utat.
– Itt várunk! A grófom kiszól, ha szüksége lesz reánk.
Csendben várakoznak, csak az ajtó mögül hallatszik időnként fojtott férfihang. A lovag karba tett kézzel próbálja a lehető legnyugodtabbnak tűnő testtartást fölvenni. Merev arccal nézegeti a lépcsőház fehérre meszelt falait, az utat lezáró ajtó kovácsoltvas díszeit, miközben a másik lovag gúnyos tekintete egy pillanatra sem vetődik el róla.
Kis idő múlva lépések hangja hallatszik, egy fiatal legény érkezik, letakart tálakat cipel. Mindennapi munkáját végezheti, mert Erik rá sem néz, a legény pedig egyetlen árva hang nélkül teszi le a tálakkal teli tálcát az ablak melletti kőpadra, majd visszaindul arra, amerről jött.
Telnek tovább az idegőrlő percek. Végül a becsukott ajtólap mögül meglepően tisztán, meglepően erőteljesen fölhangzik a gróf parancsa, mely megtöri a sűrű csöndet.
– Erik, gyertek be!
Erik ujjával a tálca felé bök.
– Hozzad!
Mindketten belépnek a félhomályos terembe. A gróf az ablak előtt álló fürdődézsából kászálódik elő éppen. Az asztalon egy gyertyatartó, melyen néhány szál gyertya ég. Fényük birkózik a hatalmas szoba sarkainak sötétjével. A teret egy ágy uralja, rajta fölsejlenek egy halovány alak körvonalai.
Az ajtó vonalában tiszteletteljesen lecövekelő Miklós ilyen távolságból képtelen megállapítani, kedvesét látja, avagy sem. Úgy véli, az adott helyzetben nem lehet túl feltűnő, ha tekintetét hosszabban legelteti az ágyon fekvő, vékony kis alakon. Azonban hiába mereszti a szemét, a gyertyák fényében képtelen kivenni a mozdulatlan alak arcvonásait. Nagyon reménykedik benne, hogy kedvese talán ráismer majd, és ha ráismer, lesz annyi esze, hogy nem leplezi le önmagukat. Újabb, csupán egyetlen szavas parancs hallatszik.
– Az asztalra!
Bólint, néhány határozott lépés, és az asztalra teszi a tálcát. Figyeli, ahogyan Erik fürdőlepedőt teker az ura köré. Istenem! Minden megoldódott volna ebben a pillanatban, ha nem fosztják meg a fegyvereitől. Mindennek vége lehetne...
– Hallom, uram, vágyad odalett a harcmezőn, talán ez a kis esti szolgálat majd meghozza lankadt kedvedet. A dézsa mellett találsz fürdővizet, törölközőket, először is mosd le ezt a kis kurvát, semmi kedvem a tegnapi mocsokban dagonyászni!
Miklós alig tud megszólani, fojtott hangon törnek föl belőle a szavak.
– Uram! Évtizede szolgálok nagyurakat, de ilyen feladattal még sosem bízott meg senki. Az ilyen feladatokat apám házában asszonyok végzik.
A gróf harsányan fölnevet, mint aki élete legjobb viccén nevet.
– Új vagy itt, ezért megértem vonakodásod. Bizonyos vagyok benne, hogy a szolgálat egyéb részeit nem találod majd kifogásolni valónak. A zsákmányból nagyobb arányban juttatok fegyvereseimnek, mint bárki országunkban. A legügyesebb, legjobb embereim pedig megízlelhetik a válogatott asszonyi ölek örömeit anélkül, hogy a házasság terhét magukra kellene venniük. Erik! Mutasd be a kis szukának legújabb szeretőjét!
Erik karon ragadja a fiatal lovagot, saját és ura figyelő szemeinek kereszttüzében az ágy felé tartanak. Miklós rádöbben, hogy valamiféle barbár próba előtt áll. Átvillan újra az agyán, hogy fegyvertelen, és ha az ágyon fekvő alak a menyasszonya, kevésnek bizonyulhat saját tehetsége, hogy gondolatait elrejtse a figyelő tekintetek elől. Elég Katalin egyetlen rossz mozdulata, beszédes szemvillanása, hogy ezek itt rájöjjenek, ismerik egymást a leánnyal.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése