A megfogant kín 5. rész

– A Sötét herceg vitte el a leányodat!? Csak úgy erre járt, és egyszerűen elvitte!?

– Nem. Nem, már ismertük korábbról, a tavasszal kétszer feleségül kérte Katalint.

– Erről én hogy hogy nem tudok? Egyáltalán hogyan lehetett egy herceget visszautasítani?

– Ahogyan látod, uram, sehogyan. Nem adtam a leányomat, hát vitte.

– Bizonyos vagy benne, uram, hogy ő volt?

A válasz újra csak megkésve érkezik, az apa hangja telve gyötrelemmel, a visszaemlékezés nyomasztó súlyával.

– Jártam a várában.

A fiatalabb lovag egyre értetlenebbül hallgatja a végzetes szavakat. Ha bejutottak a várba, miért nincs itt a leány, ha megrontva is, de miért nem hozták haza? Egyáltalán hogyan lehetett bejutni a Sötét herceg várába? Erővel nem sikerült az még senkinek. Értetlenül kérdezi.

– Be tudtatok jutni?

A kapott válasz gyors, hamar fény derül mindenre.

– Fényes nappal mentünk, ostromról természetesen szó sem lehetett – a két férfi egy pillanatra összenéz. – Tudod, miért nem.

– Tudom.

Az apa folytatja.

– Nem lehetett mást kitalálni, fényes nappal bevonultunk, és a leányomat számon kértem rajta...

Elhallgat. Végtelen fájdalom ül ki minden vonására, hangja megcsuklik a visszaemlékezéstől.

– A szemembe nevetett. Azt mondta, azt állította, hetek óta nem tette ki lábát a várból. Volt képe... volt képe azt állítani, hogy a legújabb szeretője olyan készséges, olyan szenvedélyes, hogy más asszonyra gondolni sem tud.

Az utóbbi egy hétben egy évtizedet öregedő lovag a szemeit törölgeti újra.

– Térden csúszva könyörögtem neki, hogy akár meggyalázva is, de adja vissza a leányomat. Újra kinevetett, és azzal küldött el, menjek haza, várjak otthon a leányomra, és minél hamarabb gondoskodjak egy bölcsőről, hogyha majd Katinka hazatér, legyen mibe a fattyát beletenni!

A fiatal lovagot minden egyes kiejtett szó úgy éri, mintha valaki kavicsokat vagdosna a koponyájához. Képtelen fölfogni, képtelen megemészteni, amit hall, és mint aki részeg, odatámolyog az egyik székhez, és szinte leroskad. Agyában képek villóznak, látja elrabolt kedvesét, ahogyan vad, kegyetlen lovagok gyötrik, tisztaságát sárba tiporják, erővel kényszerítik.

– Uram, mit tegyünk?

– Semmit. Semmit – nyögi az idősebb férfi. – Megtámadni a herceget képtelenség. Saját birtokainkat, életünket kockáztatnánk. Nem lehet ujjat húzni azzal, aki magát a Sátánt szolgálja, azzal, aki urunk, királyunk kegyelmét tartósan birtokolja. Hazajöttem, várok, talán egyszer hazatér a leányom.

– A leányod, uram, büszke teremtés, el tudod azt képzelni, hogy egy ilyen iszonyatos gyalázat után önszántából hazatér?

A válasz sokára érkezik, a hangban nincs élet, csak halál.

– Nem.

A csönd, és a szürkület, a közeledő est úgy burkolja be a szobát, mint fekete halotti lepel. Hosszú-hosszú idő telik el, mire az apa megszólal.

– Fel kell téged mentenem minden kötelezettség alól, nincs leányom többé, így az sincs, akit hozzád adhassak. Távozz békével. Találj boldogságot másban.

A fiatal hangban határozottság, erő.

– Lehet, igen lehet, hogy néked nincs leányod, de nekem még van menyasszonyom, addig, míg saját elhatározásából nemet nem mond nekem.

– Uram, gondold meg, miket beszélsz! A leányom, ha előkerül, ha egyáltalán előkerül még valaha, nem az lesz, akit eljegyeztél. Képtelenség várnod reá, és talán tényleg szül egy fattyút, akinek csak a jó Isten a megmondhatója, ki az apja. A gróf egy szörnyeteg, borzasztóan bánik a szeretőivel. Kegyetlen, és az a hír járja, hogy zsákmányát gyakran megosztja lovagjaival.

A fiatal lovag lassan fölállt. Minden apró mozdulattal egyre elszántabbnak látszik, kardja markolatán elfehérednek ujjai.

– Esküszöm, uram, a leányoddal együtt térek vissza. A szavamat adtam. Menyasszonyomnak tekintem őt addig, míg ő a vőlegényének tekint engem, és a saját szájából nem hallom, hogy föloldoz a kötelék alól.

Miklós fejet hajt, és döngő, határozott léptekkel az ajtó felé indul. Az idősebb férfi szavai már az ajtóban érik utol.

– Uram, várd meg a reggelt, gondold át, mit csinálsz, nem támadhatod meg a grófot, dobhatod el fiatal életedet. Apád régi bajtársam, hogyan számolok el veled, ha leányom miatt valami baj ér?

– Apám fia vagyok, ő sem tenne mást.

Az idősebb férfi hangja erőre kap, egyre több benne a határozottság.

– Újhold van, uram! Dőreség kimenni a várból, éjszaka útnak indulni! Beszélj a lovagjaimmal! Őket nem sújtotta le a fájdalom, adhatnak egy-két hasznos tanácsot. Eltöltöttünk a gróf vára alatt két éjszakát, valamelyikük fülébe juthatott olyan hír, amit fölhasználhatsz.

Csönd.

– Igazad van, uram, maradok. Korán világosodik, nappal jobban haladok.

– Talán, lesz lovagom, aki el akar kísérni.

– Egyedül megyek. A gróf nem ismer, sőt, azt gondolom, senki a háza népéből. Ha mégis van ilyen ember, nem tudhatja, mi fűz leányodhoz, nemigen terjedhetett el még a hír a jegyességemről. Jelentkezem a grófnál fegyveres szolgálatra, mint háborúból megtért lovag. Ebben nem is kell hazudnom, minden történetem igaz lesz, amit az utolsó hónapjaimról mesélek. Így talán leányod közelébe juthatok.

3. fejezet

Miklós végül egy egész héttel azután érkezett a hercegi várba, hogy reményei összeomlani látszottak. Tartotta magát ahhoz a tervhez, amit végül a lovagokkal is egyeztetett. Saját apját, embereiket kihagyta a tervezésből. Az apja jobb, ha nem tud semmiről, az egész eszement vállalkozásról. Csak aggódna, fölöslegesen. Így hát, ahogyan eredetileg is tervezte, egyedül indult útnak. Csak nappal utazott, a kicsit hosszabb, de biztonságosabb, kereskedők által járt utat választotta. Éjszakára fogadókba húzódott, nem kockáztatott.

Megfogadta a leány apjának több tanácsát. Vitt magával egy szelíd kancát, hogy legalább lótolvajlással ne vádolhassák, ha szerencséje lenne, és a leányt meg tudná szöktetni. A várba késő délután érkezett, szállást kért, vándorló, háborút megjárt lovagnak adta ki magát, az esti közös vacsorán keveset beszélt, és a szemeit nyitva tartotta. A másnap délelőtti bajvíváson pedig igazán szerencséje volt, sikerült magát észre vétetnie a vár urával.

(folytatjuk)