A megfogant kín 4. rész

Második fejezet

A fiatal lovagnak már az első percektől furcsa érzése volt. Az utóbbi hetekben valahányszor megérkezett a várba, mindannyiszor mosolygós arcok vették körül, most azonban hiába akad a harmadik ember az útjába azóta, mióta a várkapun belépett, mind kerüli a tekintetét, és senki nem említi a kisasszonyt. Pedig korábban már az első mondataikba beleszőtték az ő Katinkáját.

Rossz érzése fokozódik, amikor a tágas udvaron meglátja a vár urának csoportokba verődött kíséretét. Poros ruházatuk, teljes fegyverzetük arról árulkodik, csak nemrég érhettek vissza. Egyikük sem néz rá, mindannyian igyekeznek észre sem venni, hogy megérkezett.

A fiatal lovag pillanatnyi tétovázás után az istállóba vezeti a lovát, rábízza egy tébláboló legényre. Átvág az udvaron. Nem néz sem jobbra, sem balra, hiszen nyilvánvaló, hogy a vár népe nem akar vele szóba állni... Agyában egymást kergetik a gondolatok. Megpróbál hibát találni saját viselkedésében, talán a vár ura mégiscsak visszalép a szerződés aláírásától, vagy a leány gondolta meg magát...

De mégsem, mindez nem lehet. Hiszen egyik lehetőség sem magyarázza meg az udvaron tartózkodó, poros, sáros lovagokat, gondterhelt, kimerült vonásaikat. Nincs idő sokáig tanakodni. Egy szolgáló bejelenti Miklós úr érkeztét, és a következő pillanatban föltárul a fogadóterem ajtaja, és a fiatal lovagnak kétsége sem marad afelől, hogy valami súlyos baj történt.

A kandalló mellett a várúr áll, és szemeiből könnyek peregtek. A cseppeket élesen kiemeli a lángoló hasábok fénye. A két férfi egy hosszú pillanatig egymást bámulja, majd a vár ura összeszedi magát, kézfejével letöröli az arcát, Miklós felé int.

– Gyere, üljünk le, jókor érkeztél, épp levelet akartam diktálni neked.

A mondat mintha súlyos teher lenne, mert a szálfatermetű férfi beleroskad az egyik karosszékbe. A fiatal lovag állva várakozik, az udvariasság azt diktálja, hogy ne vágjon bele a házigazda szavába, de a csönd egyre hosszabbra nyúlik. Az előtte ülő férfi szemlátomást eljutott az összeomlás határáig. Meredten bámulja a lángokat, kifehéredő ujjpercei a szék karfáját szorongatják olyan erővel, hogy az erős karon kidagadtak az izmok. Száját néhányszor szóra nyitja, de hangot kiadni képtelen, és ugyanilyen képtelenségnek tűnik, hogy végre újra a vendégére nézzen.

A fiatal férfit csak neveltetése tartja vissza attól, hogy rávesse magát az előtte ülő alakra, és kikövetelje a ki nem mondott kérdésekre a ki nem mondható válaszokat. Erőszakot kell vennie növekvő érthetetlenségén, fölhorgadó, magyarázat híján egyre növekvő dühén. A benne kavargó érzésekből a félelem kerül ki győztesen, a fiatal férfi végül féltérdre ereszkedik, úgy mondja.

– Uram, én két hete az életem a kezedbe tettem, és te nekem igent mondtál. Ha most úgy változtak a körülmények, hogy a leányod, vagy te meggondoltad magad, legyél képes nekem nemet is mondani.

A vár ura nem viseli el a fiatal, meggyötört tekintetet, a tekintetben ülő, ki nem mondott szemrehányást. Fölugrik, újra a kandalló elé áll, hátat fordítva a teremnek, és az ifjú lovagnak, úgy szól.

– Ne térdelj elém, uram! Nem érdemlek meg immár semmi tiszteletet, hagytam elveszni leányomat.

– Hagytad elveszni leányodat!? Mit jelentsenek ezek a szavak, uram!?

A vár urát az erőteljes, vészt jósló hang magához téríti. Újra szembefordul a feldúlt férfivel, fejét ingatva ismételgeti.

– Nem tudom, uram, nem tudom... Most értem haza, ha hagysz egy kis időt, hogy gondolataimat összeszedjem, elmondok mindent.

A férfi visszazökken a karosszékbe, miközben a fiatal lovag föláll. Miklóst saját gondolatai fogva tartják, még mindig nem tud semmit, de a baj, ez látszik, minden itt töltött perccel csak nő, ebben bizonyos. Egy gondolat erősödik benne, mert az út menti fogadóban, ahol az éjszaka megszállt, fél füllel meghallott valami pletykát, alig figyelt oda, de most összeilleszti a cserépdarabokat.

– Elrabolták a leányodat, uram!?

A válasz nehezen, hosszú vajúdással kerül a napvilágra.

– Igen.

Csak ennyi hallatszik, leheletnyi, alig hallható igen.

– Most tértetek vissza a hiábavaló keresésből?

Egy újabb igen jön a kérdésre.

– Mondj el, uram, mindent, kérlek!

Az idősebb férfi sokára, nehezen szólal meg, és látszik, minden szóval öregebb lesz, minden szó oltogatja élete gyertyáit.

– Két hete, mikor legutoljára itt jártál, napszállatkor vettük észre, hogy a leányom eltűnt.

Mély sóhajt hallat, majd folytatja.

– Először azt hittem, nem tudtad kivárni azt a megbeszélt néhány hetet sem, hiszen láttam csókotokat a kertben, a vágyat a szemedben, azt hittem, sikerült leányomat rábeszélned egy kalandos, gyors esküvőre. Hamar rá kellett jönnünk, hogy ez a gondolat részünkről csak hiú remény. Egyik emberem az erdő alján, a patakparton egy lovascsapat nyomait vette észre. Besötétedett, a pontos létszámot már nem tudtuk megállapítani, de az bizonyosnak látszott már az első este, hogy a fegyveres kíséret nem egy egyszerű lovaghoz tartozhatott.

A beszéd újra elakad, a visszaemlékezéstől még inkább felszínre tör az apa mérhetetlen fájdalma, bűntudata. Könnyeit törölgeti, átkozódik.

– Az Isten... reszketeg vénember lett belőlem. A pokol összes ördöge ne hagyjon békét leányom megrontójának!

– Uram! Uram, folytasd! Talán a leszálló este miatt csak másnap indultál leányod keresésére?

– Így van. Látszott, minden emberemet magammal kell vinnem. Az éjszakát az emberek, az út előkészítésével töltöttem.

A fiatal férfi hangjában erősödő szemrehányás.

– Több napra készültél, de így időt veszítettél.

A vár ura mentegetőzik.

– Nem mertünk azonnal indulni. Mozdítható embereimnél a csapat nagyobb lehetett. Meg kellett várnom, míg hívásomra, reggelre csatlakoznak néhányan a környékről.

– Nekem nem üzentél.

– Akartam. De lebeszéltek. Egy forrófejű szerelmes talán bajba sodorta volna az egész csapatot. Meg kell értened.

A fiatal lovag kelletlenül, de bólint.

– Igaza lehet annak, aki a tanácsot adta. Elfogadom. Mi történt?

– Négy napig követtük a nyomokat, egyre biztosabbnak látszott, hogy azok a hegyeken túlra, a Sötét herceg birtokára vezetnek...

– A Sötét herceg vitte el a leányodat!? Csak úgy erre járt, és egyszerűen elvitte!?

– Nem. Nem, már ismertük korábbról, a tavasszal kétszer feleségül kérte Katalint.

– Erről én hogy hogy nem tudok? Egyáltalán hogyan lehetett egy herceget visszautasítani?

– Ahogyan látod, uram, sehogyan. Nem adtam a leányomat, hát vitte.

– Bizonyos vagy benne, uram, hogy ő volt?

A válasz újra csak megkésve érkezik, az apa hangja telve gyötrelemmel, a visszaemlékezés nyomasztó súlyával.

– Jártam a várában.

(folytatjuk)