A megfogant kín 26. rész

Szinte azonnal lép hátra, öklét a szájára szorítja, villámgyorsan fordul meg, és vet kétségbeesett tekintetet a férfire. Már Miklós is áll. Egy hosszú lépéssel kedvese mellett terem, átöleli, fejét a saját vállgödrébe simítja. Halkan, megnyugtatóan mondja:

– Nem lesz semmi baj! Nem lehet! Nem azért menekültünk ki a Gonosz karmaiból, hogy most elvesszünk! Bízz bennem! Kijutunk.

A megfogant kín 25. rész

Ölének lökései egyre sokasodnak, egyre nagyobb magasságokba röpítenek. Egyre kevésbé tud már kedvesére figyelni, és erre egyre kevésbé van szükség, hiszen az utuk közös, letérni róla már lehetetlen. Mindketten saját csúcsaik felé tartanak, saját elérhető legnagyobb örömük felé rohannak. Megérkeznek. Egymást öntudatlanul is segítve érnek az út végére. És bár a férfi utolsó lökései keményen céltudatosak, ebből Katalin már mit sem érzékel, mert nem fájdalommal reagál a teste, hanem a befogadás örömét éli át.

A megfogant kín 24. rész

Kezdetben kicsit ügyetlen, kicsit határozatlan, nem találja meg rögtön sem a ritmust, sem az erőt, mely a férfi ölének meghódításához kell. De ahogyan telik az idő, egyre inkább ráérez arra, mit kell tennie. Csukott szemeit egyre erősebben szorítja, leginkább magára figyel. A mozdulatokra, mellyel a férfit hódítja, ölének erejét megtartja, növeli. Érzi, ahogyan kitöltik, ahogyan hüvelye a férfi köré igazodik. Forró hullámok nyaldossák a bőrét. Minden mozdulat, amit megtesz, növeli az örömöt, mindkettejük örömét. Távolról hallja a férfi mély sóhajait, érzi a cirógató mozdulatokat. Hintázó, kicsi köröket leíró csípője egyre inkább önálló életre kel, egyre inkább tűzben ég. Szenvedély húzza a férfi testébe, belesüllyed, eggyé válnak.

A megfogant kín 23. rész

A kedvese, a szerelme öleli, óvatosan a hátára fordítja, ujjai lepkeszárnyak érintését utánozva érnek a testéhez. Simogatások hosszú sora indul, a férfi ujjai a keblek dombjától a has puhaságán át haladnak a völgyhöz, Katalin öléhez. Miklós körbesimogatja a szelíd dombokat, belenyúl a hasadékba, ráérős, lassú, monoton mozdulatokkal teszi ezt tízszer, százszor. Tenyere a vénuszdombon, hosszú mutatóujja az eldugott kis rés fölött le-föl mozog. A nő bőre a férfi ujjára tapad, emelkedik és visszahull, hogy a következő pillanatban újrakezdődjön minden. A tapadás, a húzódás, az elengedés, a hiány, az mozdulatsor szelíd ritmusa, szakadatlan öröme.

A megfogant kín 22. rész

Erős fogai apró, gyöngéd harapdálásokkal támadnak, ahol korábban a nyelvével cirógatott, most ott karistolgat, húzogatja a gyönge bőrt. Hallja Katalin elfúló lélegzetét. Ez az. Ezt szeretné. Minek erővel megkapni valamit, amikor kedvességgel is megkapható egy leány szerelme? Sosem fogja megérteni a grófot, sem annak vágyait. Kedvesség, az kell, semmi más. Így hát Miklós olyan gyöngédséggel harapdálja a vékony bőrt, ahogyan anyamacska veszi szájába a kölykeit. Belemélyeszti fehér fogait a hosszú, vékony ujjak párnácskáiba, a keskeny tenyér felé kalandoz, belenyalogat, bele-beleharapdál. Nem fájdalom, amit okoz, hanem színtiszta gyönyör.

A megfogant kín 21. rész

– Gyere, kincsem! Gyere mellém! Hadd öleljelek meg! Érezd, hogy minden rendben!

– Talán... attól félek, soha többé nem akarsz majd mellettem lenni, ha minden emlékem visszatér, ha mindent elmesélek.

– Ez az egyetlen, amitől nem kell félned! – A hang most már sürgető, parancsoló. – Gyere ide! Szükséged van az ölelésemre. Gyere!

– Emlékszem valamire...

– Istenem! Nem hagylak magadra! Gyönge indaszál vagy most, kell a támaszték, kell, ami erőt ad. Engedd, hogy szeresselek, vigasztaljalak, erős karommal támogassalak!

A megfogant kín 20. rész

Katalin az éjszaka közepén fölriad, saját nyögdécselése ébreszti, rosszat álmodott. Fölül, és megpróbál az álom részleteire visszagondolni. Egy félhomályos szobára emlékszik, amiben nincs semmi, de semmi. Üresség, hatalmas üresség. Félelem tölti el, nem tudja, hol van. Hangokat hall, távolról, de azután a hangok egyre közelednek. Szeretne elbújni. Nincs hová. A szoba kietlen. Sehol egy zug, sehol egy bútor.

Az ablakhoz lép, kinyitja. Kint is sötét van, egy udvarra lát rá. Szokatlan, hogy az ablak mellett egy meredek lépcső indul, talán sikerül a párkányról a lépcsőre lépni, talán. Nem vár tovább, mert a szorítás a gyomrában egyre erősebb, menekülnie kell a durva, rátörő hangok elől. A párkányra lép, ez könnyen megy, de innentől minden reménytelenné válik, mert a lépcső közben messzebbre került, és ő hiába igyekszik, éppen csak eléri a lábujjai hegyével. A távolság bizonytalanná teszi, megbillen, és csak a levegőt markolja, zuhanni kezd, miközben látja, hogy az udvar biztonságos talaja már sehol, szakadék az, melybe csak zuhan, és zuhan...