A megfogant kín 8. rész

Ahogyan közeledik az ágyhoz, úgy száll el minden kétsége, hogy a kikötözött kézzel fekvő, kék-zöld foltokkal tarkított, horzsolásokkal teli leány a menyasszonya. Katalin félrefordított arca az átellenben fekvő ablak felé néz, de Miklós meg van győződve róla, hogy a bronzbarna hajtömeg kétségtelenül a kedveséé. A gróf a gyertyatartóval a kezében letelepszik az ágy szélére. Üres baljával megmarkolja a törékeny ki arcot, és tettetett kedvességgel, vidámsággal a hangjában megszólal.

A megfogant kín 7. rész

– Holnap hatkor ott légy a lépcsőföljárónál!

Miklós bólint. Lelkesedést tettet, nehogy mást válasszanak.

– Mégis! Mi lesz a dolgom?

– Fejezd be a kérdezősködést, fickó! Tedd, amit kérnek tőled, ha pedig nem vagy képes rá, vagyunk itt elegen!

A megfogant kín 6. rész

Megfogadta a leány apjának több tanácsát. Vitt magával egy szelíd kancát, hogy legalább lótolvajlással ne vádolhassák, ha szerencséje lenne, és a leányt meg tudná szöktetni. A várba késő délután érkezett, szállást kért, vándorló, háborút megjárt lovagnak adta ki magát, az esti közös vacsorán keveset beszélt, és a szemeit nyitva tartotta. A másnap délelőtti bajvíváson pedig igazán szerencséje volt, sikerült magát észre vétetnie a vár urával. Kardforgatásban sorra győzte le a gróf embereit. Végül ajánlatot kapott, hogy maradjon, és szolgálja kardjával a grófot.

A megfogant kín 5. rész

– A Sötét herceg vitte el a leányodat!? Csak úgy erre járt, és egyszerűen elvitte!?

– Nem. Nem, már ismertük korábbról, a tavasszal kétszer feleségül kérte Katalint.

– Erről én hogy hogy nem tudok? Egyáltalán hogyan lehetett egy herceget visszautasítani?

– Ahogyan látod, uram, sehogyan. Nem adtam a leányomat, hát vitte.

– Bizonyos vagy benne, uram, hogy ő volt?

A válasz újra csak megkésve érkezik, az apa hangja telve gyötrelemmel, a visszaemlékezés nyomasztó súlyával.

– Jártam a várában.