Megfogant 43. rész

– Nem szoktam meg, hogy bárki nemet mondjon egy udvarias kérésemre.

– Udvarias kérés!? Nemet mondtam, uram, immár harmadszor, nagy udvariatlanság, hogy a válaszomat egy gyermek fecsegésének tartod, hiszen harmadszorra kérded ugyanazt. Így negyedszerre is, nem. Nem adom hozzád a leányomat.

A Sötét gróf hirtelen lépi át a távolságot, a kettejük közöttit. Suttog, miközben az apa látja a gróf mögött álló embere baljós vigyorát is.

– A saját száddal mondasz majd igent! De akkor már késő lesz!

Hátat fordít, int az emberének, köszönés nélkül sietnek ki az ajtón. Alig telt el két hónap, és a sötétség elborította életüket.

Karácsony :-)

Kívánok Néktek az ünnep alkalmából olyan rokonokat, barátokat, akik igazán szeretnek! Gyönyörű napokat! :-) Ági

Megfogant 42. rész

– Édes egykomám! Már te nem mész semerre! Megmondom én azt is, hová szállt az ördögök fattya! Mindent tudok! A fekete csődörhöz címzett fogadóban találod, ha keresed! Hol máshol? De ne most keresd! Sőt! Azt mondom, jobban teszed, ha soha nem keresed! Bár, meg kell hagyni, amiben mester a nagyúr, abban mester vagy te is! Karddal tudsz bánni.

Miklós kénytelen közbevágni, mert különben sosem jut szóhoz.

– A szolgámat csak megkeresem...

Brendon közeléből azonban nem lehet egykönnyen távozni.

– Dehogy! Majd megtalál ő téged, ne aggódj! Inkább ülj le, halljam, mi dolgod a herceggel! És megígérem, segítek, ha tudok. – A vidám szemekbe egy pillanatra komorság költözik. – Amit eddig a hercegről hallottam, csak a fele igaz, már megérdemli, hogy valaki végre kiirtsa ebből az árnyékvilágból.

Karácsony :-)

Ma csak pár sorra futja, holnap vagy holnapután este tudom föltölteni a következő részletet. Addig is minden olvasómnak kívánok lelkes készülődést a közeledő ünnepre, kifogyhatatlan energiákat Néktek és sok örömet! Ági

Megfogant 41. rész

​A szolga értetlenül mered gazdájára. Miklós hangjában a félelem árnyalata a legerősebb.

– Hirtelen egy gondolat ütött szöget a fejemben. Mi van, ha épp most támadják meg őket? Ha épp most tör rájuk a gróf, hogy zsákmányát visszaszerezze? Most, mikor nem vagyok mellettük! Most, mikor a lovagok legjava a fővárosba özönlött!

Összenéznek. A szolga egy pillanat alatt veszi át ura gondolatait.

– Megyek, uram! Máris csomagolok!

– Egy órád van, nem több. Addig kifizetem a fogadóst.

Megfogant 40. rész

– Ha nem jönnék vissza...

Az idősebb férfi közbevág.

– Ne mondj ilyet! Ne vedd el a reményt! Visszajössz, és idővel a leányom is visszatér.

Összenéznek. Most a fiatalabb férfi bólint.

– Legyen.

Az öregebb ember megereszt egy félmosolyt.

– A családomhoz tartozol. És a mi családunk nagy túlélő. Tudom, hogy amire készülsz, nem veszélytelen. Legyen veled az Isten!

Megfogant 39. rész

– Édes, kicsi leányom! Katinkám! Egyetlenem.

Az idő megáll. A férfi ereje, szeretete a gyermekbe áramlik. Katalin megkapja a gyengéd kezektől azt a biztatást, amire szüksége van, azt a biztatást, ami ahhoz kell, hogy holnap föl tudjon kelni az ágyból, a világ szemébe tudjon nézni. Iszonyú szégyenét hordozni tudja. Elrabolták, szüzességét erővel elvették, szégyenbe taszították. De az apja és Miklós így is elfogadják, így is szeretik, van jövője, lesz élete. 

Megfogant

Egy napot csúszik a bejegyzés. Elnézést kérek! :-) Ez a regény most készül, így az időnkénti késlekedést és a címváltozást biztosan megbocsátjátok. Rövidítek, mostantól Megfogant az új cím.

Várlak Benneteket holnap. :-)

A megfogant kín 38. rész

​

– Visszafordulunk – a fiatal férfi szemeibe mered. – A tőrömet!

A férfi összerezzen, mint akit képen töröltek. A gyomrából minden, még inkább, mint korábban, a torkába indul. Próbálja visszanyelni. Öklendezik, miközben az apja mellé hullik, reszkető kezekkel megragadja a tőrt, és kihúzza a sebből. Az örege újrakezdi a visítást, miközben markát a vérző sebre szorítja. A fiatalabb kezéből kihullik a tőr, a porba esik, a legény pedig megállíthatatlanul hányni kezd. A Sötét herceg egy elégedett vigyorral fordul vissza, átveszi a kantárt a közeledő emberétől.

– A tőrömet!

Ketten is ugranak, és a tisztára törölt fegyver pedig pillanatokkal később már vissza is kerül a tokjába, ahol korábban nyugodott.

A megfogant kín 37. rész

A Sötét herceget a méreg rágja. Elvesztette legjobb emberét, és a gyilkos kicsúszott a kezeik közül. Mostanra a nyomok kihűltek, feleslegessé vált folytatni a keresést. Hazafelé tartanak. Tesznek egy kerülőt. Ránéz a nyájaira. Zsenge bárányhúsra éhezett. Meg nem is árt néha odafigyelni a pásztorokra, akik időnként hajlamosak önállósítani magukat, és szabadabban élnek itt az eldugott völgyekben, mint a várak népe, akiket naponta szemügyre vehet.

Épp a pásztorokra gondol, amikor hirtelen, mintha a semmiből teremnének elé, meglát kettőt. Lekapott süveggel állnak, úgy hajbókolnak. Talán elmenne mellettük, ahogyan máskor is szokott, de ekkor elkapja a fiatalabb pillantását. Félelem ül abban. Ezeknek valami vaj van a fülük mögött.

A megfogant kín 36. rész

Miklós jól, és határozottan tájékozódik. Alaposan kiismerte magát a kunyhó körül akkor, mikor először erre jártak. Tudja, merre tartsanak, hogy a járt szekérútra jussanak, a két pásztort elkerüljék. Megnyugtató, hogy azok estig nem veszik észre, hogy a zsákmány elmenekült. Este támadnak, csak a hűlt helyünket fogják találni, és ha úgy döntenek, utánunk jönnek, azt sem teszik azonnal. Kivárják a hajnalt. Mi pedig, gondolja Miklós, addigra árkon-bokron túl lehetünk. 

– Meglásd, kedvesem, minden helyre jön.

A megfogant kín 35. rész

– Jól sejtettem. Ki akarnak nyírni bennünket. Semmiképpen nem várjuk be itt őket. Indulunk.

Katalin kicsit tanácstalanul tárja szét a karját. Arcáról a félelem letörölhetetlen.

– Mégis merre? Az egyetlen idevezető ösvényen ott fognak várni bennünket.

– Ezen ne aggódj! Az előző ittlétünkkor földerítettem a környéket. Egy órányira, az ellenkező irányban van egy kanyargós szekérút, azon indulunk haza.

– Haza? – Katalin szeme könnyes. – Szerinted hazaérünk még valaha?

A megfogant kín 34. rész

– Egy darabon utánuk megyek, nem bízom bennük. Nem láttad a szemeiket. Nincs azokban lélek. Addig pakolj össze! Ha visszaértem, azonnal tovább kell állnunk. Nem akarok késlekedni majd egy pillanatot sem.

Katalin már úgy bólint, hogy közben a takarót hajtogatja. A rémület a torkában dobog, mert igaz, nem látta a pásztorok tekintetét, de hallotta durva, műveletlen beszédüket.

A megfogant kín 33. rész

Látva Robertó zavart tekintetét, az öreg gratulál magának. Megoldotta a gordiuszi csomót, úgy válaszolt, hogy akkor is jól jár, ha Robertó kitalálja, merre mehettek a szökevények, de akkor sem veszít semmit, ha a válasz jégre fut. A fiatal férfi ökög-makog, nem erőssége a gondolkodás.

– A patak, fölfelé.

– Legyen! Annak a csapatnak én leszek a vezetője. Te menj a síkságra! Ti pedig lefelé indultok a patak mentén! Annak az útnak adok a legkevesebb esélyt, de ne hagyjunk ki egyetlen lehetőséget sem.

Megint elnézést kell kérnem :-(

Egy napot csúszik a bejegyzés. Állandóan túlvállalom magam. (Holnap este jelentkezem.) Minden jót, szép estét!

A megfogant kín 32. rész

Elindul. Hallja maga mögött a lépteket, hallja, hogy Katalin követi. Nem mondott el neki mindent. Nem mondja el, merre tart. Már tudja, hogy a faluból merrefelé veszi majd az irányt. Visszaindul a hegyek közé, a Sötét herceg birtokára, az erdei kunyhóba. Oda, ahol a leány fölgyógyult. Jobb, ha a leány egyelőre ezt nem tudja, biztosan tiltakozna, megijedne. Miklós nem ismer az elhagyott kunyhónál biztonságosabb helyet, eltöltöttek ott már pár napot, és most neki van szüksége pár napra. Pihentetni kell a sebet, mert lovaglás közben nem fognak a sebszélek összeforrni. Feküdni kell pár napot, még ha úgy is fogják mindketten érezni, hogy ég a lábuk alatt a talaj abban a kunyhóban.

Egy kis csúszás

Elnézést kell kérnem. Egyetlen napot csúszok a részlettel, holnap este töltöm föl  a folytatást! Szép estét kívánok, és holnap várlak Benneteket! :-)

A megfogant kín 31. rész

– Robertó! Teneked még a némák is megnyílnak! Vallasd ki a kocsmárost, de ha kell, az egész háznépet! – újra végigfut a pillantása a lovagokon. – A többieknek egy szemvillanásnyi ideje van összekészülni. Fegyvereket, egy-két napi élelmet hozzatok! Nem várok senkire! Azonnal indulunk! Aki segít, azt megjutalmazom, aki hátráltat, megölöm.

A megfogant kín 30. rész

Az istállóba bekukkantó lovag egy szempillantás alatt józanodik ki, amikor a földön fekvő Eriket meglátja. A testhez siet, ujjait a nyakra teszi, megpróbálja az ereket kitapintani, de a megtört tekintet, a kiálló kard helyzete is azt mutatja, hiába itt már minden. Káromkodik. Körülnéz, de nem lát senkit, akire rábízhatná a hírt, így maga indul rohanvást az ura színe elé. Menet közben tovább káromolja az Urat, az eget. Rossz hír vivőjének lenni nem jó ómen.

A megfogant kín 29. rész

– Elindulsz! Nem vársz reám! Most ! Azonnal! Egy napi járóföldre, a keleti úton van egy zárda, ott foglak keresni. Csak keletnek haladj! Az út egyenes!

A megfogant kín 28. rész

Már csak pár lépés, és takarásban lesznek, már csak három, már csak kettő. Valamit az udvaron állók utánuk kiáltanak, de Miklós a saját részeg üvöltésétől nem érti a szavakat, de különben sem fordulna meg most a világ összes kincséért sem. Az istállókaput nyitja, belépnek, behúzza, félig, nehogy gyanús legyen a túl nagy rendszeretet, és közben üvölt tovább, hangosan, kitartóan.

– Igyál! Igyál!

Nem áll meg, csak újra megfogja, megszorítja Katalin kezét, és az ajtólap takarásában már egyenes, határozott lépésekkel siet a lovaik felé.

A megfogant kín 27. rész

Miklós az ajtóhoz lép, kiles. A folyosó azonban pont olyan kihalt, mint korábban, egy lélek sincs sehol, mintha nem is egy népes fogadóban lennének. Az ivó felől azonban erősödő zaj hallatszik, az ételek érkezhetnek, a hangokat nem lehet összetéveszteni semmivel. Edények, villák zörögnek, kupák koccannak. Miklós visszalép, bólint.

– Induljunk.

– Istenem, segíts! – sóhajt föl utoljára Katalin.
Elhagyják a szobát, határozott, sietős léptekkel a folyosó vége felé tartanak. Lépcső indul a lábuk előtt.
Miklós újra körülnéz, megfogja Katalin kezét.

 –  Én megyek előre! Maradj szorosan a nyomomban!

A megfogant kín 26. rész

Szinte azonnal lép hátra, öklét a szájára szorítja, villámgyorsan fordul meg, és vet kétségbeesett tekintetet a férfire. Már Miklós is áll. Egy hosszú lépéssel kedvese mellett terem, átöleli, fejét a saját vállgödrébe simítja. Halkan, megnyugtatóan mondja:

– Nem lesz semmi baj! Nem lehet! Nem azért menekültünk ki a Gonosz karmaiból, hogy most elvesszünk! Bízz bennem! Kijutunk.

A megfogant kín 25. rész

Ölének lökései egyre sokasodnak, egyre nagyobb magasságokba röpítenek. Egyre kevésbé tud már kedvesére figyelni, és erre egyre kevésbé van szükség, hiszen az utuk közös, letérni róla már lehetetlen. Mindketten saját csúcsaik felé tartanak, saját elérhető legnagyobb örömük felé rohannak. Megérkeznek. Egymást öntudatlanul is segítve érnek az út végére. És bár a férfi utolsó lökései keményen céltudatosak, ebből Katalin már mit sem érzékel, mert nem fájdalommal reagál a teste, hanem a befogadás örömét éli át.

A megfogant kín 24. rész

Kezdetben kicsit ügyetlen, kicsit határozatlan, nem találja meg rögtön sem a ritmust, sem az erőt, mely a férfi ölének meghódításához kell. De ahogyan telik az idő, egyre inkább ráérez arra, mit kell tennie. Csukott szemeit egyre erősebben szorítja, leginkább magára figyel. A mozdulatokra, mellyel a férfit hódítja, ölének erejét megtartja, növeli. Érzi, ahogyan kitöltik, ahogyan hüvelye a férfi köré igazodik. Forró hullámok nyaldossák a bőrét. Minden mozdulat, amit megtesz, növeli az örömöt, mindkettejük örömét. Távolról hallja a férfi mély sóhajait, érzi a cirógató mozdulatokat. Hintázó, kicsi köröket leíró csípője egyre inkább önálló életre kel, egyre inkább tűzben ég. Szenvedély húzza a férfi testébe, belesüllyed, eggyé válnak.

A megfogant kín 23. rész

A kedvese, a szerelme öleli, óvatosan a hátára fordítja, ujjai lepkeszárnyak érintését utánozva érnek a testéhez. Simogatások hosszú sora indul, a férfi ujjai a keblek dombjától a has puhaságán át haladnak a völgyhöz, Katalin öléhez. Miklós körbesimogatja a szelíd dombokat, belenyúl a hasadékba, ráérős, lassú, monoton mozdulatokkal teszi ezt tízszer, százszor. Tenyere a vénuszdombon, hosszú mutatóujja az eldugott kis rés fölött le-föl mozog. A nő bőre a férfi ujjára tapad, emelkedik és visszahull, hogy a következő pillanatban újrakezdődjön minden. A tapadás, a húzódás, az elengedés, a hiány, az mozdulatsor szelíd ritmusa, szakadatlan öröme.

A megfogant kín 22. rész

Erős fogai apró, gyöngéd harapdálásokkal támadnak, ahol korábban a nyelvével cirógatott, most ott karistolgat, húzogatja a gyönge bőrt. Hallja Katalin elfúló lélegzetét. Ez az. Ezt szeretné. Minek erővel megkapni valamit, amikor kedvességgel is megkapható egy leány szerelme? Sosem fogja megérteni a grófot, sem annak vágyait. Kedvesség, az kell, semmi más. Így hát Miklós olyan gyöngédséggel harapdálja a vékony bőrt, ahogyan anyamacska veszi szájába a kölykeit. Belemélyeszti fehér fogait a hosszú, vékony ujjak párnácskáiba, a keskeny tenyér felé kalandoz, belenyalogat, bele-beleharapdál. Nem fájdalom, amit okoz, hanem színtiszta gyönyör.

A megfogant kín 21. rész

– Gyere, kincsem! Gyere mellém! Hadd öleljelek meg! Érezd, hogy minden rendben!

– Talán... attól félek, soha többé nem akarsz majd mellettem lenni, ha minden emlékem visszatér, ha mindent elmesélek.

– Ez az egyetlen, amitől nem kell félned! – A hang most már sürgető, parancsoló. – Gyere ide! Szükséged van az ölelésemre. Gyere!

– Emlékszem valamire...

– Istenem! Nem hagylak magadra! Gyönge indaszál vagy most, kell a támaszték, kell, ami erőt ad. Engedd, hogy szeresselek, vigasztaljalak, erős karommal támogassalak!

A megfogant kín 20. rész

Katalin az éjszaka közepén fölriad, saját nyögdécselése ébreszti, rosszat álmodott. Fölül, és megpróbál az álom részleteire visszagondolni. Egy félhomályos szobára emlékszik, amiben nincs semmi, de semmi. Üresség, hatalmas üresség. Félelem tölti el, nem tudja, hol van. Hangokat hall, távolról, de azután a hangok egyre közelednek. Szeretne elbújni. Nincs hová. A szoba kietlen. Sehol egy zug, sehol egy bútor.

Az ablakhoz lép, kinyitja. Kint is sötét van, egy udvarra lát rá. Szokatlan, hogy az ablak mellett egy meredek lépcső indul, talán sikerül a párkányról a lépcsőre lépni, talán. Nem vár tovább, mert a szorítás a gyomrában egyre erősebb, menekülnie kell a durva, rátörő hangok elől. A párkányra lép, ez könnyen megy, de innentől minden reménytelenné válik, mert a lépcső közben messzebbre került, és ő hiába igyekszik, éppen csak eléri a lábujjai hegyével. A távolság bizonytalanná teszi, megbillen, és csak a levegőt markolja, zuhanni kezd, miközben látja, hogy az udvar biztonságos talaja már sehol, szakadék az, melybe csak zuhan, és zuhan...

A megfogant kín 19. rész

​Hozzáhajol. Megcsókolja. Újra, és akkora szenvedéllyel, melyet alig lehet kézben tartani. Nyelve ostromra készül, de minek ostromolni ott, ahol csak megadás, behódolás van. Akadálytalanul simít végig a fogakon, beljebb nyomul, felkutatja a kissé bátortalan nyelvet, lágyan lökdösi, cirógatja. Élvezi, hogy Katalin kis idő teltével visszacsókolja, egyre éhesebben ízlelgetik egymást. Mindkettejük keze fölfedezőútra indul. A leány szorosan kapaszkodik a férfiba, a vállakba, a hát izmaiba simít, a férfi hosszú ujjai pedig a óvakodó puhasággal hódítgatják a gömbölyű melleket.

Katalin lábaiból minden erő kiszáll, mert a lovag ujjai gyengéden gyúrják a kerek halmokat, az okozott örömben táncolnak a kezek, miközben az ajkak tánca sem szűnik. Egyre összeszokottabban, egyre ügyesebben találnak rá a közös ösvényre, melyen együtt futni, együtt fölfedezni jó.

A megfogant kín 18. rész

Nem tudhatjuk biztosan, megfogant-e benned egy élet, vagy sem. Nincs senki, aki ezt most biztosan tudhatná. Néhány nap itt segíthet. Segíthet abban, hogy ezen az egész történeten könnyebben túl legyél.

Hallgatnak, hosszan. Katalin gondolatai közé egy újabb kúszik, gyökeret ver, nem ereszti. Ha megfogant, bűn egy növekvő élet halálát kívánni. Mikor megszólal, hangja gyönge, törődött.

– A papunk...

A férfi azonnal a leány szavaiba vág.

– Tudom, mit mondanak a papok.

A megfogant kín 17. rész

Elszundíthatott, mert egyszer csak arra eszmél, hogy halk szavak ébresztgetik. Ügyes kezek föltámogatják, Katalin bágyadtan-bódultan hagyja, hogy a szolgálóleány egy fürdőlepedőbe csavarja, megtörölgesse. Egy frissen mosott, hosszú inget adnak rá, majd egy egyszerű köpenyt terítenek a vállára.

– A ruháidat holnap kimosva megkapod, hölgyem.

Katalin bólint, nincs ereje megszólalni.

– Visszakísérlek a szobádba.

De erre végül semmi szükség, mert a férfi ígéretéhez híven az ajtó előtt várja a leányt. A tekintetében Katalin láttán megjelenő éhségnek semmi, de semmi köze a gyomor éhségéhez. Ezt az éhséget az újra föllobbanó vágy okozza, mert elég egy pillantást vetni a tiszta kisasszonyra, és az éhség kínja már gyötör is.

Bocsika! :-( :-( :-(

Nagy szégyen, de újra elnézést kell kérnem. Úgy tűnik, nincs annál nagyobb bolondok háza, mint az iskola diákok nélkül. Az utóbbi három hétben tervezhetetlenné vált a föltöltés napja, a csütörtök. Nem készültem el időre. Holnap jelentkezem. Szép estét Nektek! :-)

A megfogant kín 16. rész

A kellemes meleg, a fák között suttogó szél hangja hamar álomba ringatja a leányt. Már mélyen alszik, mikor a férfi visszatért a forrástól. Miklós kiköti a lovakat, odalép a kunyhó falának dőlt kedves kis alakhoz. Leguggol mellé, elgondolkozó arccal nézi. Egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy képtelen lesz magára hagyni a leányt. Segítenie kell! Talpra kell Katalint állítani. Újra erőssé, boldoggá tenni. A grófra gondol. Keze ökölbe szorul.
– Minden elhullatott könnyért megfizetek! Esküszöm!

Bocsika! :-( :-(

Újra elnézést kell kérnem, holnap este tudom föltölteni a folytatást. :-) Szép estét!

A megfogant kín 15. rész

A férfi fölemeli a levelet, amin a málnaszemek sorakoztak, azután csak nézi, ahogyan a karcsú ujjak a málnapiros ajkakhoz viszik a lédús szemeket. Miklós mély döbbenettel eszmél rá, hogy feléledt benne a vágy. Napokig hitte, hogy képtelen lesz a leány iránt azt érezni, amit korábban érzett. És most mellbe vágja a sürgető érzés, hogy ölbe kapja a karcsú alakot, és kimerülésig ölelje.

Bocsika! :-(

Elnézést kell kérnem, mert az évzárás miatt egyetlen napot csúszok. Ígérem, holnap estére meglesz a következő bejegyzés, a Megfogant kín következő részlete. :-) Szép estét! :-) Ági

A megfogant kín 14. rész

– Csss! Nyugodj meg! Szörnyűség, ami veled történt, de össze kell szedned magad! Talán, idővel mindenre visszaemlékszel majd. Hiszek benne, hogy Urunk akkor nyitja majd meg a zárakat, melyekkel emlékeidet lelakatolta, ha elég erős leszel. Akkor majd magad is megtalálod a válaszokat. Előre kell most nézned!

– Előre? Hová?

A megfogant kín 13. rész

Uram, Istenem. Mit tegyen? Egyetlen csók. Mi bajuk történhet? A sötétség körülöttük egyre sűrűbb, de talán jobb is így. Miklós puha ajkakkal keresi a puha ajkakat, és gyorsan rájuk talál. Azt gondolja, egyetlen rövid puszi elég lesz. Az megnyugtatja majd a leányt, neki pedig nem kerül semmibe. Nem így történik. Mert alighogy megérzi a Katalin szájából kiáramló hőséget, újra, ugyanúgy elveszik, mint egy éve, mint négy hete. Nőt még így nem kívánt, nem szeretett, most újra úgy érzi, nem is fog soha.

A megfogant kín 12. rész

Erik arcára szinte kárörvendő mosoly ül. Egyetlen éjszakára, lehet nem mond nemet senki, de egy életre? Egy ilyen emberrel? Magának az ördögnek is jobb híre van. Az asszonyok újabban nem a kegyetlenségre, hanem a keresztényi könyörületre izgulnak. Az pedig az ő grófjából teljesen hiányzik.

A megfogant kín 11. rész

Ellátja, megitatja a lovakat, kicsapja őket legelni. Rőzsét gyűjt, vizet forral, újabb főzetet készít. A sok teendő megnyugtatja, egyre éhesebbnek érzi magát, így hát kicsomagolja az öregasszonytól kapott batyut. A talált sózott, füstölt húst félbe vágja, fölteszi főni. Pár órával később a lébe kóstol, elégedetten csettint. Majdnem kiejti a kezéből a fakanalat, amikor meghallja a gyönge kis szavakat.

– Uram... uram...

A megfogant kín 10. rész

A fiatal lovag csak akkor kezd föllélegezni, amikor elhagyják az első falut. Kijutottak. Vér nélkül. Megáll, óvatosan leereszti a földre a magatehetetlen testet. Tudja, minél hamarabb csillapítania kell a lázat. Nyeregtáskájából előszedi gyógyfüves tasakjait. Beleszagol a zacskókba, majd mikor megtalálja, amit keresett, egy kevés bort tölt saját kulacsába és szór egy adagot a szárított, összetört gyógynövényekből a borba. Rázogatja kicsit a kulacsot, forró vízbe kellene áztatni a port, de erről most le kell mondani. Nincs idő tüzet rakni. Az aggodalom még mindig él benne, jobb lenne minél hamarabb minél messzebbre jutni erről a környékről. Erik gyanakvással teli tekintetét nem tudja feledni.

A megfogant kín 9. rész

– Erik! Mi a fene lehet ez?

– Uram! Napok óta mondom, hogy szabadulj meg tőle! Nem normális, ahogyan itt fekszik, mint egy darab fa. Tán tényleg a kórság bújt belé.

A még mindig az asztal mellett álló fiatal lovag gondolatai szinte száguldanak, egy kisebb hazugsággal talán sikerül szabadulniuk. Aggodalmaskodó színt visz a hangjába.

– Idefelé jövet, a folyók kereszteződésénél hallottam, hogy a kikötőben újra fölütötte fejét a himlő.

A sápatag asszony is megszólal.

– Azt hiszem, nem himlőfoltok, de ne várd, uram, hogy megesküdjek.

A megfogant kín 8. rész

Ahogyan közeledik az ágyhoz, úgy száll el minden kétsége, hogy a kikötözött kézzel fekvő, kék-zöld foltokkal tarkított, horzsolásokkal teli leány a menyasszonya. Katalin félrefordított arca az átellenben fekvő ablak felé néz, de Miklós meg van győződve róla, hogy a bronzbarna hajtömeg kétségtelenül a kedveséé. A gróf a gyertyatartóval a kezében letelepszik az ágy szélére. Üres baljával megmarkolja a törékeny ki arcot, és tettetett kedvességgel, vidámsággal a hangjában megszólal.

A megfogant kín 7. rész

– Holnap hatkor ott légy a lépcsőföljárónál!

Miklós bólint. Lelkesedést tettet, nehogy mást válasszanak.

– Mégis! Mi lesz a dolgom?

– Fejezd be a kérdezősködést, fickó! Tedd, amit kérnek tőled, ha pedig nem vagy képes rá, vagyunk itt elegen!

A megfogant kín 6. rész

Megfogadta a leány apjának több tanácsát. Vitt magával egy szelíd kancát, hogy legalább lótolvajlással ne vádolhassák, ha szerencséje lenne, és a leányt meg tudná szöktetni. A várba késő délután érkezett, szállást kért, vándorló, háborút megjárt lovagnak adta ki magát, az esti közös vacsorán keveset beszélt, és a szemeit nyitva tartotta. A másnap délelőtti bajvíváson pedig igazán szerencséje volt, sikerült magát észre vétetnie a vár urával. Kardforgatásban sorra győzte le a gróf embereit. Végül ajánlatot kapott, hogy maradjon, és szolgálja kardjával a grófot.

A megfogant kín 5. rész

– A Sötét herceg vitte el a leányodat!? Csak úgy erre járt, és egyszerűen elvitte!?

– Nem. Nem, már ismertük korábbról, a tavasszal kétszer feleségül kérte Katalint.

– Erről én hogy hogy nem tudok? Egyáltalán hogyan lehetett egy herceget visszautasítani?

– Ahogyan látod, uram, sehogyan. Nem adtam a leányomat, hát vitte.

– Bizonyos vagy benne, uram, hogy ő volt?

A válasz újra csak megkésve érkezik, az apa hangja telve gyötrelemmel, a visszaemlékezés nyomasztó súlyával.

– Jártam a várában.

A megfogant kín 4. rész

Második fejezet

A fiatal lovagnak már az első percektől furcsa érzése volt. Az utóbbi hetekben valahányszor megérkezett a várba, mindannyiszor mosolygós arcok vették körül, most azonban hiába akad a harmadik ember az útjába azóta, mióta a várkapun belépett, mind kerüli a tekintetét, és senki nem említi a kisasszonyt. Pedig korábban már az első mondataikba beleszőtték az ő Katinkáját.

A megfogant kín 3. rész

– Huszonnyolc éves vagyok, hölgyem. Az életem nem tért el eddig az átlagostól, egy nemesifjú átlagos életétől. Gondolom, tudod, egy férfitől elvárják azt, ami egy hölgynek tiltva van a házasságkötésig. Így én már megízleltem annak az örömét, melyet két test egymásnak nyújtani tud. Tizenhét voltam, amikor egy asszony öle föltárult nekem. Annyi, mint te most, hölgyem.

A megfogant kín 2. rész

– Két éve – bukott ki a leányból.

– Nagyon zavarban vagy. Csak nem valami legény az istállóból?

Évődésnek szánta, de a kishölgy zavara, ha lehet, még nagyobb lett. Lehajtotta a fejét, úgy suttogta.

– Igen, jól gondolod.

Eltelt pár pillanat, mire a leányka fölemelte az arcát, dacos tekintettel belenézett a férfi szemeibe, és úgy mondta.

A megfogant kín 1. rész

– Kisasszony! Merre vagy?

A leányka ijedten rezzent össze, úgy érezte, rajtakapták. A világ minden kincsééért sem árulta volna el, hogy éppen a hang gazdája járt a fejében. Kilépett a széles, árnyas fűzfa takarásából. Amikor megpillantotta a lovagot, szemeit lesütötte, úgy kérdezte.

– Engem keresel, uram?

Egy új regény föltöltése indul :-)

Ahogyan azt az előző bejegyzés végén írtam, a blogon nemsokára egy új regény indul, reményeim szerint, március nyolcadikán, nőnapon. :-) Egy kis ajándék magunknak. :-) Addig is a blogra látogatóknak ajánlom korábbi, föltöltött regényeimet, melyeknek kezdő linkjei a jobb oldali sávban találhatóak. (A "folytatjuk" szó a bejegyzések végén elvezet a következő részlethez.)

Kettő együtt 26. rész

Ajándék. A férfi igazán annak érzi. Egy nőt önkívületbe hozni, végigvezetni az úton, megtanítani, hogyan örüljön a saját teste rezdüléseinek, ez mind-mind ajándék. Örülni kell neki, dédelgetni, emlékként elraktározni. És hogy ne legyen egyedül ez a ma esti emlék, tesz még hozzá néhányat.

Kettő együtt 25. rész

Ami elválasztotta őket, elmúlt. A nap lement, a világ elsüllyedt. Ha el is érnek hozzájuk kisebb zajok, most egyikük sem foglalkozik velük, kizárnak mindent, csak egymással törődnek. A férfi megfogadja, emlékezetessé teszi ezt az estét. Olyan emléket csinál az estből, amit jó lesz elővenni, időnként dédelgetni, szeretkezések hosszú sorát ráépíteni. Egy kapcsolatban a férfi kell legyen a kezdeményező, az aktív, az irányító, hát fölkéri a nőt arra az ősi táncra, melyet a világon már oly sokan eljártak, oly sokan járnak éppen.

Kettő együtt 24. rész

Simon most úgy érzi, mindent megbeszéltek, mindent letisztáztak. A holnapután azonban egyelőre láthatatlan. Csupa kérdés, csupa bizonytalanság. De a mai nap vége kezd alakulni, a következő huszonnégy óra kezd láthatóvá válni. A testvére rögtön útra kel az asszonyával, a feleségével, ő pedig megírja a levelet, melyet reggel első dolga lesz elküldetni a királynak. A levél tehát névtelen lesz, az emberei ezt javasolták, maga is úgy látja, jobban jár, ha a kiléte titokban marad.

Kettő együtt 23. rész

– Uram! Uram!

Simon szemrehányó tekintetet vet a szobába berontó fiatal lovagra.

– Mi az? Ég a ház? Kopogtatni a mai fiatalok már nem tudnak!?

A fiatalember lelkes hangját, boldog tekintetét azonban semmi le nem lohaszthatja.

– Uram! Jó hírt hozok! Péter és Bálint lovag felesége az udvaron, éppen most szállnak le a lóról.

A két testvér összenéz. A fiatalabb tekintetében fölcsillan a váratlan öröm, Simon tekintete azonban értetlenkedést, gyanakvást tükröz. A hírhozóra néz.

– Nem tévedsz? Hisz Pétert nem is ismered, és a kisasszonyt sem láttad még soha.

Kettő együtt 22. rész

28. fejezet

Hogyan fogom ezt hosszú távon bírni, megszokni... Neki tömör gyönyör, nekem ez semmi. Idegenkedés. A szerep, melyet rám kényszerít a helyzet, nem nekem való. A szexben a kedvességet, a vágyat, a szárnyalást, a hegyre vezető utat, a hegycsúcsokat szeretem. Ez visz ágyba, ez mozgat. Fájdalom... gyötrelem... nem tudok velük mit kezdeni...

Kettő együtt 21. rész

Leoltották a villanyt. Jobb lett volna világosban. De azonnal megértette, hogy a feleségének ez még sok. Sötét kell. A sötétség ápol és eltakar. Betakarja a szégyent. Mert Éva ezt az egészet szégyenli, nem tudja még nyíltan fölvállalni, hogy a bántalmazásból lehet szex, lehet, születhet jóérzés. Hát, beburkolóztak a sötétbe.

Kettő együtt 20. rész

– Na, én elteszem magam holnapra.

A két lovag szinte egyszerre szólal meg.

– Jó éjszakát, nagyjóuram!

A herceg tényleg fölkászálódik, Hosszan nyújtózkodik, és a táborhely közepén álló, romos, elhagyott kunyhó felé indul. A zsanérjáról már félig leszakadt ajtólap hangosan nyikorog, miközben uruk elfoglalja éjszakai szállását. A tűz mellett hagyott két lovag összenéz. A fekete lovag nemet int a fejével. A csöndesebbik enyhén biccent. Hallgatnak tovább mélyen, látszólag csak a tűzben lángoló fadarabok halk surrogását figyelve.