–
Bennem vagy – nyögi a nő.
Hangja
éppen csak suttogás, nincs már erő a szavakban, mert elszívta
azt a vágy, a fulladás, a kergetőzés, a játék a férfival.
–
Újra – mondja a férfi.
Ez
a szó még zengő, határozott, a lökések előtti. Saját
hegyoldalára csak most kezd lépkedni, és viadalról itt már nincs
értelme beszélni, a kapukon belül van, mélyen a várban jár.
Föltárul minden titok, de hiszen ismeri is az összeset. Nem titok,
hanem egy otthon ez, ahol jól érezte magát régen, és ahová újra
bejutott.
Milyen egy nőben, ebben a nőben benne lenni? Eszébe villan, hogy
egyszer, régen, részegen valakinek megpróbálta elmagyarázni. A
szavak egy részére még mindig emlékszik.
Az
ujjammal tapintom, érzem a befogadást, a táguló köröket, csupa
nedvesség minden, és nő és árad. A mesék életet adó forrása
lehet ilyen bő vizű. Megmártom az ujjamat ötször-tízszer-százszor.
Elmegy, már ennyitől. Nem számolom, hányszor jut magasra,
hányszor omlik el.
Kőkemény
leszek, már a gondolatra is. És milyen, ha benne lehetek? Ha
befogad, beszippant, magába szív, lehúz? Folyó örvénye ilyen
erős. De ott hidegség van, itt pedig az az iszonyú meleg, a
forróság, maga a pokol. A saját mozdulataim irányítanak, a
csípőm önálló életre kell. Kikapcsolok mindent, elsüllyed a
világ. Akaratlanul teszem a dolgom, kiürül minden gondom.
Visszahúzódok,
várok, azután hirtelen az asszony mélyére hatolok. Megismétlem
ezt is sokszor, egyre rövidebb szünetekkel, egyre mélyebb
nyomulásokkal. De mielőtt elmennék, megállok. Annyira
belepréselem magam a testébe, amennyire csak férfi nőben benne
lehet. Állok. Hallgatom, ízlelgetem a jeleket. Érzem a nő
forró-meleg lélegzetét, hallom az apró kis nyögéseket, a
mélyülő zihálást. Tudom, hogy velem együtt lépked fölfelé a
hegyen, és most velem együtt pihen, mielőtt az újabb
kapaszkodónak nekiindulunk.
Kicsit
hagyom magam a pihenővel lenyugodni. Minek siettetni a csúcsot?
Hiszen tudom, leszűrtem, minél tovább húzom, annál jobban
hevülünk. A kielégülés annál tartósabb, annál nagyobb.
Erre
gondol most is, miközben mélyen a nőben áll. Az évekkel azelőtti
férfibeszélgetésre. Úgy tesz, mint régen, mint amikor még
fiatal volt. Megáll többször. Hagy időt arra, hogy minden érzéke
telítődjön a nővel, annak illatával, a hangjaival, a tenyere
pedig a selymes, puha bőrrel. De mindent fölülírva, a nő
hüvelyének melegségével, ragadós nedveivel, örvénylő
rángásaival telítődik egyre inkább.
Közelít
a végső lökések hosszú sorozata, az utolsó menet. Beleadja
csípője minden erejét. Támadás ez, vagy mégsem? Minden attól
függ, a nő minek veszi. Hogyan reagál? És amelyik jól reagál,
az az igazi asszony. Tudja, tudta tíz éve is. De nem elég tudni az
egyiknek, rá kell jöjjön a másik is, egyek ketten, egy pár.
Lassan
elhagyják a gondolatok, már nem figyel semmire, senkire.
Mozdulataiból egyre inkább hiányzik a tudatosság, egyre inkább
közelít a vég, ennek a hihetetlen, nem tervezett, forró, érzéki
összeborulásnak a vége.
Bolond
volt tíz éve. Fiatal és bolond. A világ összes férfiát senki
nem kaphatja meg. Egy emberrel kell megelégedni. Stephanon az első
pillanattól látszott a férfivágy, az éhség, mely úgy tudja
mardosni az ember belsejét, mint az élelem iránti.
Gyomorszorítóan, egyre erősödve, egyre inkább kiszorítva minden
más igényt, minden más gondolatot. A férfi fölfalta a szemeivel,
valahányszor egy pillanatra is meglátta. Nem sokat várt azzal,
hogy elmondja, mit szeretne.
–
Nem jártam asszonyban, mióta a feleségem meghalt. Évek óta. A
szeretőmmé akarlak tenni. Benned akarom tölteni az eljövő
éjszakákat.
És
ő igent mondott. Nem volt választása. Szerette a férfiakat,
minden kedvességüket, amivel egy nőt körül szoktak venni.
Szerette a két test egymásba borulását, eggyé válását.
Nem volt már senkije. Évekkel korábban lett özvegy, hirtelen,
váratlanul, és hirtelen lett szegény. A férje hitelezői
mindenéből kiforgatták. Választhatott az éhhalál, és a között,
hogy beáll valahová dolgozni. Sok választása nem volt, mert soha
semmi munkát korábban nem kellett végeznie. A bátyja segíthetett
volna rajta, de nem állhatták egymást, így végül vadidegenekre
szorult. Még így is szerencséje volt, akadt egy ismerőse, aki
szárazdajkának ajánlotta egy nemesi udvarba. A vár messze esett
mindentől, korábbi élete minden ismerősétől, de ez talán jó
is volt így. Ünnepelt szépségből a porba hullani? Ezt nem akarta
mutogatni senkinek.
Most
itt van, annak a karjaiban, aki mindig is tudott szeretni. Élete
legjobb szeretője öleli, hódítja. Ismerik egymás testét, a
titkokat, mindketten tudják, hol, milyen pontot kell megérinteni. A
nő két mély, sóhajszerű levegővétel között arra a régi
érzésre gondol, amikor a férfi hosszú kedveskedés után
kitöltötte az ölét. Mindjárt benne lesz, újra, megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése