Megfogant 48. rész

​

Néhány órával később fölvirrad a nap, és a két férfi úgy cselekszik, ahogyan azt előző este borozgatás közben megfogadták. Kinyitják a szemeiket, és teszik a lábaikat egymás után. A cél az, hogy Miklós fölkészülten álljon a Sötét gróffal szemben a mondott időben a küzdőtéren.

Eljön a pillanat. A lelátók telve. Meglepően nagy a csönd, mert  a viadal azonnal kezdődik. 

14. fejezet

Úgy fekszenek egymás mellett, ahogyan időtlen-idők óta nem feküdtek. A férfi a nő jobb oldalához húzódik, széles mellkasa, erős lába sok-sok tenyérnyi területen érintkezik a nő bőrével, mezítelen magával. Szeretkezni fognak, mindketten akarják.

Stephan eredetileg veszekedni indult. Három napig széles ívben kerülte az asszonyt, mióta az följött a hívásra. Nem fogadta, ezzel alázta. Egyszer-egyszer jártában-keltében meglátta, de mindig csak hátulról. Látta, ahogyan Mandi keresztülsiet az udvaron, belép a nagyterembe. Inkább visszafordult, a saját szobájába kérette a vacsoráját.

A nő meg értett a ki nem mondott szavakból, másnap már nem is kereste urával a kapcsolatot. Egész nap Katalinnal maradt, és így tett harmadnap is. De ekkor Stephan érezte úgy, képtelen tovább elviselni Mandi láthatatlan közelségét. Jóval a vacsora után fölkerekedett, és bekopogott annak az asszonynak az ajtaján, akiben vagy tíz éve hatalmasat csalódott. Veszekedni akart, azt az elmaradt veszekedést, számon kérést akarta pótolni, amire tíz éve végül is nem került sor, ami akkor, régen a körülmények miatt elmaradt.

Hiszen tíz éve látni sem akarta a nőt. Úgy érezte, ha csak egy pillanatra is a szeme elé kerül, megfojtja. A féltékenység romboló, ki tudja magából vetkőztetni az embert. Stephan önmagát védte, amikor úgy hajították ki Mandit a várból, hogy még csak utána sem nézett. Az embereire bízta, hogy az asszony holmiját összeszedjék, síró-rívó, dadájához ragaszkodó leányát megvigasztalják.

Maga meg elment vadászni. Az kellett, hogy minél messzebb legyen, ne halljon egyetlen nyikkanást sem, mert a rengeteg női könny mindig is elgyengítette. Nem akarta hallani az asszonynép sírását, tudott úgy dönteni, ahogyan a birtok érdekei kívánták. Nem lehet a várban tartani olyat, aki egyszer már megbotlott.

Magával cseszett ki. Évekbe telt, mire Mandi hiányán ő is, a kisleánykája is túl tudtak lépni. Nehéz volt egy olyat elfelejteni, akiben a szeretet nem ismert határokat. Akinek sosem volt egyetlen rossz szava sem.

El kellett volna, hogy vegye. De nemes ember nem vesz egy egy elszegényedett polgárleányt, akármennyire is szereti. A nő meg nem is volt belé szerelmes. Nem mondott nemet egyszer sem, amikor bekopogott esténként az ajtaján, de nem volt szerelmes. Ezt Stephan még tudta is. Hiszen látta, a szeme előtt zajlott a nő szerelme, ki volt ülve az arcára. Mindenki láthatta. Abba a lovagjába szeretett bele, aki egyszer rá nem nézett, aki minden más asszonynak tette a szépet, de ennek az egynek soha.

Azután fordult a kocka. Senki nem érte, mire a nagy udvarlás. Miért hajt hirtelen egy lovag olyan asszonyra, akin korábban keresztülnézett. Azután meg, megszökteti a várból. Csak utólag derült ki, hogy együtt szöktek. A lovag pár nappal korábban távozott, mindenki úgy tudta, rokonait indult meglátogatni. Erre harmadnapra, egy nyári, álmos délutánon Mandi eltűnik, sétálni indul, estig sem tér vissza. Tűvé tesznek érte mindent, mire a szobájában, az ágyon valaki megtalál egy levelet.

Búcsúlevél volt. Az asszony bejelentette, hogy feleségül kérték, és miután aggódott, hogy a leányka miatt ura ugyan el nem ereszti, megszökött. Saját családot szeretne, ezt írta. Jól gondolta, hogy nem eresztették volna el egykönnyen. Nem csak a kis Katica, de az apja is rabja lett az asszonynak abban a pár esztendőben, amit Mandi a várban töltött.

– Életem legnagyobb őrültségét követtem el, amikor elhagytalak.

Stephan akaratlanul is elmosolyodik.

– Nem kell ekkorát hazudnod.

Az asszony addig fészkelődik, míg szembe nem nézhetnek. Határozottan mondja, szeme erősíti.

– Nem hazudok. Miért is tenném? Volt időm gondolkodni.

Stephan komoly arccal szól.

– Akkoriban puszta kezemmel meg tudtalak volna ölni. Ma meg? Az előbb dobtuk le a ruháinkat, itt fekszem melletted, és várom azt a pillanatot, amikor benned újra megtalálhatom önmagam.

Az asszony szeme elfelhősödik.

– Ez szépen hangzik.

– Mára ne várj többet. Ezzel a néhány szóval ki is udvaroltam magam, és egy csókot szeretnék.

– Egyet?

– Adsz többet is?

– Mindenemet adom, ahogyan fertályórája mondtam. Ígértem. Csak fogadj vissza magad mellé.

Az utolsó szavakat az asszony már csak halkan suttogja, hiszen fölösleges is már minden szó. Az érintések ideje jött el. Stephan tenyerébe simítja a kedves arcot, ujjai a barna hajszálak közé indulnak. Szája már a jól ismert ajkakon játszik. A csókok után ütközet indul majd, olyan ütközet, amit, tudják jól, mindketten megnyerhetnek.

(folytatjuk)