Megfogant 49. rész

Az utolsó szavakat az asszony már csak halkan suttogja, hiszen fölösleges is már minden szó. Az érintések ideje jött el. Stephan tenyerébe simítja a kedves arcot, ujjai a barna hajszálak közé indulnak. Szája már a jól ismert ajkakon játszik. A csókok után ütközet indul majd, olyan ütközet, amit, tudják jól, mindketten megnyerhetnek.

Bár eltelt tíz év, több is, a férfi úgy érzi, csókjuk összeszokott, gyorsan egymásra hangolódnak. Erős, ügyes nyelvek puhatolózó simogatásaival indítottak mindketten, hogy azután pillanatok alatt jussanak be a nyitott kapukon át a várba, éles, fehér falak mögé hatolnak, mély árkokban barangolnak. Viadal ez a javából. Nem kardokkal vívják, de a férfi gyors behódolást vár, az asszony összes falait lerontani akarja. 

Évek óta nem járt senkiben. A vágy azonnal éhes vadállatként vetette rá magát, amikor a nőt a kinyíló ajtólap mögött meglátta. És ezt a vadállatot végre nem kell tovább kordában tartania. Már nem csak a nyelve fürdik forróságban. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy itt az ágyban lelkes fogadtatásra talált, a keze is kalandozásnak indult. Telt, forró mellek közé cirógat, meleg tenyere céltudatos körzésbe kezd a bimbóudvar körül. És a nő ugyanolyan jól fogad minden kedvességet, mint régen. Sóhajai mélyülnek, nyögései hangosodnak.

Stephan egyszer csak látja magukat összekapaszkodva, egymásba mélyedve, úgy mint régen, mint a kezdetekkor. Torkából akaratlan morgás tör föl, erős tenyere a nő vágyban vergődő melleire fonódik, az ujjak gyötörni kezdik a bimbókat, nyomássor indul, és mintha egy csodálatos szerelmes dal kelne életre, mert ütemre, ritmusra zajlik a gyötrelem. Megszorít, elenged, megszorít, elenged...

Mozdul tucatszor, ki tudja, ki számolja, hányszor. És újra megtörténik a csoda. Mert Stephan az első együttlétük óta csodának érzi a nő fölfokozott érzékenységét, a hegyoldalra tartó könnyű lépteit. Csodának, hogy az ostrom kezdetekor azonnal jön a behódolás, a megadás. A nő apró csúcsra jut a meleg tenyerek, az ügyes ujjak által. És minden következő csúcsocska egyre magasabb, mégis mintha az odavezető út egyre rövidülne. Az asszony egyre gyorsabban jut a magasságokba, sikkant föl, omlik el az ölelő karok között.

A férfi élvezi látni, hogy a tenyerében hordozott apró, kerekded nőalakot az érzékek országa befogadja, a külvilág ajtajai becsukódnak, a környezet lassan, egyre inkább kettejükre szűkül. A férfi is elveszik a sodrásban, elragadó a nő szenvedélye. Örvény az ujjai előtt megnyíló, és a férfiasságát befogadó hüvely. Úgy csúszik a kardja a helyére, mintha egy mennybéli kovácsmester egyszerre kovácsolta volna ki mindkettejüket. A hüvely ennek a kardnak készült, nem másnak. Stephan úgy érzi, nincs a földön asszony, melybe ennyire illene, nincs asszony még egy, aki ekkora készséggel befogadná.

– Bennem vagy – nyögi a nő.

Hangja éppen csak suttogás, nincs már erő a szavakban, mert elszívta azt a vágy, a fulladás, a kergetőzés, a játék a férfival.

– Újra – mondja a férfi.

Ez a szó még zengő, határozott, a lökések előtti. Saját hegyoldalára csak most kezd lépkedni, és viadalról itt már nincs értelme beszélni, a kapukon belül van, mélyen a várban jár. Föltárul minden titok, de hiszen ismeri is az összeset. Nem titok, hanem egy otthon ez, ahol jól érezte magát régen, és ahová újra bejutott.

Rövid. Leamortizált az iskola. :-) A jövő héten igyekszem hosszabb jelenettel jönni. :-)

(folytatjuk)