Megfogant 47. rész

​

Köszönök mindent. Ha magam szájával nem köszönhetem meg, köszönöm így, levélben, hogy Katalint számomra fölnevelted. A vele töltött néhány nap volt életem legszebb néhány napja.

Köszönöm, hogy szerettél, az út előtt saját fiadnak fogadtál, és megengedted, hogy apámként tiszteljelek. Vigyázz Katalinra!

Ha a levél előbb ér haza mint én, akkor a sors kereke valószínűleg rosszul fordult. Isten legyen veletek! Egyetlen Katalinom, szeretlek. Ölel urad: Miklós

A fiatal férfi a kezében tartja a frissen megírt levelet. Újra végigfutja. Külön kellett volna Katalinnak írnia. De azt végképp rossz ómennek érzi. Olyan végletesnek. Úgy gondolja, ha ír egy búcsúlevelet kedvesének, azzal az élethez való kapaszkodó szálakból eltép egyet-kettőt. Pedig a holnapi kilátásokat nézve, így sem sok szál köti őt az élethez. Az igaz, hogy úgy tudja, a herceg egy sebesülés miatt késlekedett, de egy forrás nem forrás, és eddig senki nem akadt, aki újabb információval szolgált volna, a megszerzett híreket megerősítette volna. Így minden kicsit bizonytalanabb, mint ahogyan azt a kezében tartott levélben lefestette. Magát biztatja a levél tartalmával. Kicsinyíti a viadalt, ami reá vár.

Gondolatai a leány felé futnak, Katalin felé, akinek úgy lett rabja, hogy az a rabság önként vállalt, egy életre szól. Minden nap imádkozik, hogy a leány, az asszonya meggyógyuljon, hogy az Úr megengedje, újra közöttük legyen. Felejteni tudja a sok rosszat, élvezze a mát. Könyörög az Úrnak, engedje meg, hogy feleségét újra a karjaiban tarthassa, vele egy családot alkothasson, és áldja meg az Úr ezt a házasságot egy gyermekkel.

– Bár minden rendbe jönne!

Bosszút áll, és a bosszú eltöröl a földanya színéről egy gonoszt, az ártatlan életek megrontójának valamikor bűnhődnie kell. Erre gondol, ilyen szavakkal erősíti magát.

Az ajtó felől erős kopogást hall. Ez a szolgája lesz, megismeri már arról, ahogyan jelzi, hogy a szeme elé akar kerülni. Hosszú, hosszú, hosszú, rövid, rövid, rövid. Ebben egyeztek meg. Ez a jel, hogy nincs baj, Miklós ajtót nyithat, mert a folyosón barát áll, nem ellenség. Kinyitja az ajtólapot, és tényleg szembenéz a vigyori szolgájával, akit nem adna oda senkinek egy zsák aranyért sem. Mert ilyen hűséggel csak olyanok bírnak, akik maguk is szeretnek, ragaszkodnak, ismerik az embert már pendelyes kora óta, és az ő ismeretségük tényleg velük egy idős.

– Fölhoztam a vacsorádat.

Miklós a fejével az asztal felé bök.

– Tedd az asztalra!

– Hoztam egy kancsó bort is. Jobbat alszol majd tőle.

– Önts magadnak is egy kupával! Ökör iszik magában.

A szolga szája, ha lehet, még inkább a füléig ér. Siet teljesíteni az utasítást, nincs ellenére, hogy egy-két korty jófajta borral zárja az estét. Egymás felé emelik a kupákat. A szolga erős, határozott hangon szól.

– A győzelmedre iszok én most, uram, és hiszem, hogy győzni fogsz.

Miklós elgondolkozva bólint. A szolga összehúzza a szemöldökét.

– Tegnap még nagyon bizakodó voltál. Joggal.

Miklós pár pillanatig csöndben marad, azután az asztal szélén heverő levélre mutat.

– Miközben ezt írtam, valami rossz sejtelem fogott el.

Az embere a fejét ingatja, de a szeme még mindig mosolyog.

– Nem voltál te, uram, soha nagy hívője a rossz sejtelmeknek. Apád is, te is mindig két lábbal álltatok a földön. Amúgy meg nem csodálom, ha kicsit elbizonytalanodtál. Ha az asszonyodra gondolok, engem is kiráz a hideg. Mit kellett kiállnia! Holnap viszont itt a bosszú ideje, és győzni fogsz. Nincs hozzád fogható vívó az egész országban, de talán a földön sem.

– Apám állandóan azt mondogatta, mindenkinél van, lehet jobb.

– Ezt mondogatta! Na és!? Az apák már csak ilyenek. Belénk vernek egy csomó jó tanácsot, ez a dolguk.

– Ettől még, amit mondtam, igaz. Tudod te is. Az elbizakodott ember hamar megütheti a bokáját!

A szolga jókedvűen fölnevet!

– Uram! Uram! Csak nem ezzel fogjuk tölteni az estét! Atyai jó tanácsokat ismételgetünk!? Akkor egyet én is mondok! Az én apám mindig azt ismételgette, csak előre nézz, édes fiam. A múlt lehúz. Nem érdemes most azon rágódni, ami megesett, igyunk meg egy-két pohárral, holnap pedig tegyük egyik lábunkat a másik után, és minden rendben lesz.

Miklós megrázza a fejét, mint aki rossz álomból ébred.

– Igazad van. Kár rágódnom azon, ami megesett, törődjünk azzal, ami előttünk van.

Határozott mozdulattal széttépi a megírt levelet.

– Győzök! Isten engem úgy segéljen!

Néhány órával később fölvirrad a nap, és a két férfi úgy cselekszik, ahogyan azt előző este borozgatás közben megfogadták. Kinyitják a szemeiket, és teszik a lábaikat egymás után. A cél az, hogy Miklós fölkészülten álljon a Sötét gróffal szemben a mondott időben a küzdőtéren.

Eljön a pillanat. A lelátók telve. Meglepően nagy a csönd, mert viadal azonnal kezdődik.

(folytatjuk)