Megfogant 44. rész

Félve áll meg az ajtó előtt, fél attól a látványtól, ami majd bent fogadja. Megkocogtatja az ajtólapot, inkább csak megszokásból, mert a leánya vidáman csengő hangjára, tudja jól, hiába számít.

A kopogásra nem jön semmi válasz. Csak a süket csönd zuhan a vár urának fülébe. Óvatosan nyit be, szeme egyből az ágyon, de ekkor hirtelen elakad a mozdulatsor, mert Stephan csak az üres ágyat látja. Értetlenség ül az arcára, összehúzza a szemöldökét, kijjebb tolja az ajtólapot, már belátja az egész helyiséget, de a leánya nincs sehol. Az aggodalom minden más érzést elnyom.

A lépcsőház felől facipők kopogását hallja, hátra néz, egy szolgálóleány közeledik. Fiatal, nem régen került a leánya mellé, azt gondolták, a cserfes, mosolygós, apró kis teremtés sürgése-forgása jót tehet majd Katalinnak. A leányka a vár urát nézi, kicsit megszeppenve, mert az a kötelessége, hogy Katalin mellett legyen, de az ura tekintete nem mérges, nem akar számon kérni semmit. A tekintetben zavar van, talán remény is.

– Katalin?

Most a leányka tekintetébe is értetlenség költözik, mert már ő maga is az ajtóban áll, és látja az üres ágyat. Védekezni kezd, gyorsan hadarja.

– Csak pár pillanatra mentem ki. Friss vizet hoztam – a kezében tényleg ott a korsó. – Mozdulatlanul feküdt, ahogyan szokott. Hol lehet?

Végre a vár ura összeszedi magát, beljebb lép. És ahogyan közeledik az ágyhoz, a függönyök mögött meglátja Katalint a földön heverni. Mindketten sietve teszik meg a következő lépéseket. Stephan fölemeli az elomlott testet. Megrettenve jut tudatára, hogy a test milyen könnyű, egyre könnyebb. Leteszi a leányát, eligazítja annak ruházatát, a takarót. Mellette a kis cserfes egyfolytában fecseg.

– Nem értem, mi történhetett. Sosem akart még fölülni sem, mióta itt vagyok. Azt is tehetetlenül tűri, ha vizes kendőkkel áttöröljük, itatjuk. Soha nem láttam még megfordulni sem egyedül. –  elhallgat, majd fölkiált – Uram! Megtörtént a csoda! A leányod megmozdult, kikelt az ágyból.

Az úr lemondóan legyint.

– Dehogy kelt, kiesett.

A gyerekszáj ellenkezik, elfelejti, hogy urának a tiszteletteljes hallgatást megadja.

– Nem uram, nem. Itt találtunk rá – a földre mutat. – Látod, lépnie kellett egyet-kettőt, miután fölkelt.

– Ha fölkelt is, összeesett.

A félig-meddig még gyermek keresztet vet.

– Uram! Megver bennünket az Isten, ha nem hiszünk.

Ekkor az ágy felől halk nyöszörgés kel, a kisleányka és ura is odakapja a fejét.

– Hallottad, uram!? Azt mondta, Istenem!

A férfi legyint, az égnek emeli a tekintetét. De ekkor megint nyöszörgés hallatszik, és Stephan maga is érteni véli a szót.

– Miklós.

A férfi ajkain néma ima formálódik. Istenét szólítja. Bízni kezd hirtelen, mert már maga is látja a változást, a leánya ajkai között hangok születnek.

– Apa?

Már a szemek is nyitottak, és értelem ül bennük.

– Hol vagyok?

Az apa szavai gyorsan pörögnek, nyugtatóan szól, miközben végigsimít az elkeskenyedett kis kézen.

– Itthon virágom, a saját ágyadban.

– Mi történt?

– Nagyon beteg voltál.

– Nem emlékszem semmire.

Az apa azt gondolja, milyen jó ez így, és bár így maradna minden. Nem fog. Miklós mesélte, hogy Katalin egyszer már fölébredt az emlékei nélkül, és gyorsan visszajöttek az emlékek. Most hosszú volt az álom, a tehetetlenség időszaka, vajon mikor térnek vissza a durva képek? És vajon a gonosz mikor gyűri le majd a leányt újra? Meddig tart a kegyelmi állapot? Lesz-e valaha kiút?

Az apa szótlanul öleli karjaiba a leányát, ringató mozdulatai önmagát is megnyugtatják. Talán tényleg hinni kell. Hinni a csodában. Abban, hogy a leánya élete mindenek ellenére újra a jó kerékvágásba zökkenhet. Fölsóhajt. Szeme sarkába könnyek gyűlnek, és így hogy a leány a karjai között fekszik, ki sem törölheti őket. Vénembert csinált belőle az utolsó negyedév. Össze kell szednie magát. Megrázza a fejét. Puhán visszahelyezi a párnákra, majd elengedi a vékonnyá fogyott kis testet.

– Gyöngyöm, bokrétám, enned kell legelőbb. Hosszú ideje betegeskedsz. Hozatok a konyháról egy kis erőlevest. Csak pár kanállal, de enned kell.

Katalin bólint. A lányka már szalad is, apa és leánya kettesben maradnak.

– Csupa rosszat álmodtam.

– Nem kell azzal törődni, édes gyermekem. Ne gondolj most semmi rosszra! Kinyitom neked az ablaktáblákat, ragyogó napsütés van odakinn, engedjünk be egy kis friss levegőt. 

Nem vár semmit, teszi, amit mondott, hűs szél sodor a szobába zöld, nemrégen esőmosta illatokat. Bárcsak ilyen könnyű lenne a gonosz emlékektől megtisztulni...

(folytatjuk)