A megfogant kín 17. rész

Elszundíthatott, mert egyszer csak arra eszmél, hogy halk szavak ébresztgetik. Ügyes kezek föltámogatják, Katalin bágyadtan-bódultan hagyja, hogy a szolgálóleány egy fürdőlepedőbe csavarja, megtörölgesse. Egy frissen mosott, hosszú inget adnak rá, majd egy egyszerű köpenyt terítenek a vállára.

– A ruháidat holnap kimosva megkapod, hölgyem.

Katalin bólint, nincs ereje megszólalni.

– Visszakísérlek a szobádba.

De erre végül semmi szükség, mert a férfi ígéretéhez híven az ajtó előtt várja a leányt. A tekintetében Katalin láttán megjelenő éhségnek semmi, de semmi köze a gyomor éhségéhez. Ezt az éhséget az újra föllobbanó vágy okozza, mert elég egy pillantást vetni a tiszta kisasszonyra, és az éhség kínja már gyötör is.

Katalin tekintete végigsiklik a lovagon.

– Te is megfürödtél.

– Ki nem hagytam volna. Az itteni gyógyvíz messze földön híres.

– Idejövet nem itt szálltál meg.

– Dehogy. Sietni akartam, minden pillanat fontos volt. Nem késlekedtem semmit, siettem, ahogyan tudtam, hogy rólad minél hamarabb hírt kapjak.

Egy icipicivel közelebb lép, már karnyújtásnyira állnak, ujjai végigcirógatják a tiszta arcot, belesimítanak a csukja alá, a hajszálak tövébe.

– Nem értem.

– Mit nem értesz, szentem?

– Ha tényleg az, tényleg úgy történt, ahogyan mondtad, ahogyan mesélted... tudod.

– Tudom, ne mond ki, ha nem akarod, ne mond ki a szót, ha gyötrelmet okoz.

Katalin lehajtja a fejét.

– Nem, csak nem tudom elhinni. Mert semmire, de semmire nem emlékszem.

– Adjunk hálát az úrnak. Biztosan hiszem, oka van, hogy semmire nem emlékszel. Urunk, Istenünk így véd meg valami nagyobb bajtól.

– Igen, lehet, már mondtad. De akkor nem értem. Hogy lehet, nem undorodsz... hogy lehet, még mindig szeretsz... hogy lehet?

Miklós sóhajt, ujjai újra, önkéntelenül futnak végig a kedves arcon.

– Sosem hittem, mikor azt mondták, van szeretet, mely mindent kibír. De igaz. A miénk is ki fogja bírni, hogy téged elraboltak.

Katalin tekintete fölragyog.

– Kibírja?

– Ki. Ígérem.

– Egy folyosón állunk, egy fogadó folyosóján, pont úgy, mint mikor megismertelek. Megcsókolsz?

– Persze.

Magához húzza, megcsókolhatná, de nem siet. Kiélvezi a pillanatot, újra elgyöngíti a leányból áradó odaadás, a feltétlen szeretet, a megadás. Elfogadja, most is, pont úgy, mint mikor először meglátta. A csókja kedves, pihén-puhán simogató, egy közös élet ígéretét hordozó. Rövid, de jelentős és felejthetetlen.

Miklós beszélgetés foszlányait hallja a fürdő felől, mintha valaki az ajtóhoz közeledne.

– Menjünk.

Karját nyújtja, összemosolyognak. A szobában már várja őket a vacsora.

– Most érzem, milyen éhes vagyok.

– Csak óvatosan! Napokig alig ettél, nehogy megfeküdje a gyomrodat a nehéz étel.

Katalin halványan mosolyog, jól esik neki a törődés. Letelepszenek. Az evés alatt alig-alig szólnak. Katalin fejében az előző napok járnak. A lázasan átélt napokból csak Miklós szilárd, eltökélt arca, gondoskodó mozdulatai sejlenek föl, más semmi. Mi lehet a sötétség mögött? Jó lenne, minél hamarabb biztonságos helyre érni, hogy az a sötétség utol ne érje őket.

– Reggel mikor indulunk tovább?

A lovag keze egy pillanatra megáll a levegőben. Nem néz a leányra, a maradék sülteket nézi kitartóan, úgy mondja.

– Pár napot maradunk.

Katalin nem érti.

– Jól vagyok, ez a fürdő fölüdített, nagyot alszunk, holnap délelőtt továbbmehetnénk. Bírom az utat, hidd el! Szinte, újjászülettem. Nem kell engem kímélned! És apám is, ő is, bizonyára látni kíván.

A férfi végre fölnéz, merőn Katalinra függeszti a tekintetét, a következő mondatokat úgy mondja.

– Apád egyik lovagja javasolta nekem, hogy mindenképpen próbáljak meg veled itt néhány napot eltölteni. Apád is egyet értett vele, bármennyire is kockázatos a gróf birtokához ennyire közel időzni. Pár nap egy meleg gyógyvizes fürdőben... jót tesz majd neked.

A lány zavarba jön a kutató, kitartóan vizslató tekintettől. Látja, a férfi valamit a tudomására akar hozni, anélkül, hogy a dolgot kimondaná.

– Hidd el, uram, jól vagyok, nincs szükségem melegvizes fürdőre!

A lovag utánanyúl az egyik kis kéznek, fölsóhajt.

– Hát, kisasszonyom, nem könnyíted meg a férfiember életét... – enyhén megszorítja a keskeny kis kezet, szeme megfogja a rebbenő tekintetet. – Maradnunk kell, míg meg nem tisztulsz...

Katalin szeme elkerekedik. Egy ideig nem szól, de azután csak kimondja.

– Gondolod, uram, hogy további három fürdő majd jobban megtakarít attól a mocsoktól, ami az utóbbi hetekben hozzám ragadt?

Most már a férfi szavain is érződik a fölháborodás, amikor megszólal.

– Teljesen félreértesz, kisasszonyom! Sosem tartanálak mocskosnak azért, ami veled történt! – hangja határozott, erős, tiszta helyzetet kell teremteni, nincs mit szépíteni. – A vérzésednek kell megjönnie, hölgyem, különben kilenc hónap múltával, ki tudja, kinek a gyermekét hozod majd világra.

A lány arca hirtelen válik olyanná, mint akit pofon vágtak. A tekintet újra élettelen, meggyötört, elkapja a szemeit. Gondolataiba képtelen befogadni, amit meghallott.

– Nem egy férfi?

Az utolsó szó olyan halk, olyan erőtlen. Miklós igyekszik meg sem hallani. Elszólta magát, és nem most van itt az ideje mindent elmesélni. Nagyon határozottan, megnyugtató, erőt adó hangon folytatja.

– Még a várban hallottam, a tégedet gondozó asszonytól, hogy mióta apádtól elhoztak, egyszer sem tisztultál meg. Ilyenkor segíthet az itteni gyógyvizes fürdő, legalábbis a környékbeli asszonyok így tartják.

Katalin szeme könnyben úszik.

– Uram, uram... gondolod, hogy valaki magja megfogant bennem? Én azt hiszem, ez lehetetlen. A nővéreim... – nyel egy nagyot, mert nem szokta meg, hogy terhességről, fogantatásról férfivel beszéljen. – A nővéreim évekig éltek együtt férjeikkel, mielőtt első gyermekeik megszülettek. Én... én pedig csak néhány hetet voltam a gróf várában. Vagy többet?

– Nem. Nem az ott töltött idő volt sok. És csupán egyetlen alkalom is elegendő. Számtalan ilyen történetet hallottam. Nem tudhatjuk biztosan, megfogant-e benned egy élet, vagy sem. Nincs senki, aki ezt most biztosan tudhatná. Néhány nap itt segíthet. Segíthet abban, hogy ezen az egész történeten könnyebben túl legyél.

Hallgatnak, hosszan. Katalin gondolatai közé egy újabb kúszik, gyökeret ver, nem ereszti. Ha megfogant, bűn egy növekvő élet halálát kívánni. Mikor megszólal, hangja gyönge, törődött.

– A papunk...

A férfi azonnal a leány szavaiba vág.

– Tudom, mit mondanak a papok.

(folytatjuk)