–
Csss! Nyugodj meg! Szörnyűség, ami veled történt, de össze kell
szedned magad! Talán, idővel mindenre visszaemlékszel majd. Hiszek
benne, hogy Urunk akkor nyitja majd meg a zárakat, melyekkel
emlékeidet lelakatolta, ha elég erős leszel. Akkor majd magad is
megtalálod a válaszokat. Előre kell most nézned!
–
Előre? Hová?
A
leány újra sírva fakad, a férfi újra, még erősebben magához
öleli.
–
Nyugodj meg! Te nagyon erős hölgy vagy. Megtalálod az utadat.
Alig
hallja Katalin elsuttogott szavait.
–
Én veled akartam járni azon az úton, csak veled.
–
Nem tudok most néked hazudni, kisasszonyom. nem tudom azt mondani,
hogy minden olyan, mint régen. Összekuszálódtak a szálak.
Sajnállak, és meg akarlak védeni, hogy ne kerülj többé ilyen
helyzetbe. Meg akarom ölni a férfit, aki a legszebb reményeimet
sárba tiporta... de nem tudom, mi lesz később. Csak a mai napot
látom, csak a mai napra gondolok. Most azon vagyok, hogy
meggyógyulj, hogy hazajussunk. Azután életem legnehezebb viadalára
kell fölkészülnöm. Ha azon túl leszek, akkor majd megkereslek,
majd kialakul, hogyan tovább.
Látja,
jól látja, Katalin elszomorodik, el is fordul, lefekszik,
összegömbölyödik. Miklósnak kedve lenne az ölébe vonni,
megvigasztalni, átölelni, újra megcsókolni. Na azt már nem! Nem
hitegetheti, hiszen tényleg nem láthat előre. Korábban tiszta,
verőfényes volt az út, most ködös, alig látni, merre kanyarog.
Jobb, ha hagyja piheni. Jobb, ha telik az idő, amire azt mondják,
és jól mondják, megold mindent.
Másnap
reggel Miklós tiszta fejjel, tiszta gondolatokkal ébred. Tegnap
este a szívére kellett volna, hogy hallgasson. Kár volt a leányt
a bánatával magára hagynia. Ki tudja, mi lesz egy év, vagy csak
egy hónap múlva? Csak a most, az itt számít. Ez igaz. És ha
igaz, most kell vigaszt nyújtani. Most kell a leányt a nehezén
átsegíteni. Nem szabad, hogy a kétségeivel, a bánatával egyedül
vívódjon.
Miklós
tudja, sokkal tapasztaltabb, mint Katalin. A túlélést a korábbi
években tökélyre fejlesztette. Évekig harcolt a király
seregében, megtanulta, hogyan kell magát túltenni bánaton,
megpróbáltatáson. Eddig még egyetlen veszteség sem gyűrte le.
Segítség,
az kell most a leánynak. Így hát egyfolytában Katalin kedvét
keresi. Hiszen a leány nagyon fiatal, ha megvonja tőle a
kedvességet, talán az lenne az utolsó csepp a pohárban. Talán
összeroppan. Igyekszik teljesen gondtalannak látszani, tesz-vesz
Katalin körül, közben pedig hosszú monológot áraszt, a hazaút
lehetséges változatait ecseteli a szótlan kishölgynek. Biztatóan
mosolyogva rábeszéli a leányt az evésre, az evés utáni sétára.
Katalin még mindig szédül, fejét fájlalja, alig-alig tud egyedül
megállni a lábán. A gondos ápolás azonban lassan meghozza
gyümölcsét, mert Katalin egyre jobb étvággyal eszik, napközben
pedig már csak ritkán szundít el, akkor is csak rövid időre.
A
férfi társaságában erősnek mutatkozik, de amikor Miklós
egyszer-egyszer hosszabb időre is magára hagyta, a gondolatai hamar
legyűrik. Már szürkül, és ahogyan leszáll a nap, beszövi a
gondolatokat a sötétség. Katalin fuldoklik a fájdalomtól, úgy
érzi, mindent elveszített. Élete végérvényesen megváltozott.
Nem tudja, hazaérve, hogyan álljon az apja elé. A szégyen minden
gondolatát átfonja. Nem ő hibázott, akarata ellenére történt,
ami történt, de már soha, senki nem fog ránézni úgy, mint
régen. Mindenki szemeiben látja majd, mi történt, akkor is, ha
maga nem emlékszik semmire.
Miklós
szemeiben is látja, hogy rettenetes, ami történt. Rettenetes.
Zokogni kezd, nem állja meg tovább, hogy a fájdalmat visszatartsa.
Alig telik el azonban pár pillanat, erős karokat érez maga körül.
–
Ne tedd ezt magaddal, kisasszonyom!
Miklós
tenyerébe fogja a könnyáztatta arcot, hüvelykujjával törölgeti
a legördülő cseppeket.
–
Holnap reggel továbbindulunk, az erődet pedig elapasztja ez a sok
sírás. Mosolyogj! Hoztam néked valamit. A tisztás túlsó vége
tele van málnabokorral. Mindet meg kell enned.
A
leány lassan megnyugszik, erőtlenül elmosolyodik.
–
Jó vagy hozzám!
–
Fontos vagy nekem, kisasszonyom, és ezen semmi sem változtathat!
A
férfi fölemeli a levelet, amin a málnaszemek sorakoztak, azután
csak nézi, ahogyan a karcsú ujjak a málnapiros ajkakhoz viszik a
lédús szemeket. Miklós mély döbbenettel eszmél rá, hogy
feléledt benne a vágy. Napokig hitte, hogy képtelen lesz a leány
iránt azt érezni, amit korábban érzett. És most mellbe vágja a
sürgető érzés, hogy ölbe kapja a karcsú alakot, és kimerülésig
ölelje.
Karja
önálló életre kel, fölemelkedik, mutatóujjával letöröl egy
csöpp vérpiros gyümölcslevet a leány ajkáról, ujját saját
szájához emeli és lenyalja. Katalin keze megáll a levegőben,
tekintetét fogva tartja a férfi sürgető nézése. Legszívesebben
megkérné a férfit, hogy csókolja meg. Csókolja meg újra. Végül
azonban csak fölemeli az ujjai között tartott málnaszemet, és
kérő-kérdő tekintettel a férfi ajkaihoz tartja. A málnaszem
eltűnik a férfi szájában, majd a második, a harmadik is.
Az
azt követő szemet már nem sikerült Katalinnak fölemelnie, a
férfi keze sasként csap le a csuklójára, majd a lovag a
fogvatartott kezet a szájához emeli, és kínzó lassúsággal
nyalogatni kezdi a remegő, málnától piros ujjbegyeket. Katalin
rövidesen úgy érzi, lábujjától a feje búbjáig hullámok
nyaldossák. Levegő után kapkod, hiszen fojtogatja a vágy, amit a
férfi iránt érez.
Köszönjük! 😘
VálaszTörlés