A megfogant kín 16. rész

A kellemes meleg, a fák között suttogó szél hangja hamar álomba ringatja a leányt. Már mélyen alszik, mikor a férfi visszatért a forrástól. Miklós kiköti a lovakat, odalép a kunyhó falának dőlt kedves kis alakhoz. Leguggol mellé, elgondolkozó arccal nézi. Egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy képtelen lesz magára hagyni a leányt. Segítenie kell! Talpra kell Katalint állítani. Újra erőssé, boldoggá tenni. A grófra gondol. Keze ökölbe szorul.
– Minden elhullatott könnyért megfizetek! Esküszöm!

7. fejezet

Már vagy fél napja úton voltak, Miklós karjaiban a leány pedig egyre sápadtabb, egyre törődöttebb, de a férfi mégis bizakodik. Egy-két óra, és kiérnek a Sötét gróf birtokáról.

Sikerült nagyobb gond nélkül átkelniük a hegyeken. Katalin az út elején ragaszkodott hozzá, hogy saját lovára szálljon, így a vártnál gyorsabban haladtak. Az első pihenőjüknél azonban a leány már annyira szédült, hogy a lovag maga elé ültette, izmos baljával átkarolta, így folytatták útjukat.

A lovag tudja, hogy újra, hamarosan meg kellene állnia pihenni, de nem akarja, hogy ez az éjszaka is az erdőben érje őket. Lenn a völgyben, egy népes faluban, annak fogadójában szeretné tölteni az éjszakát. Katalin a karjaiban egyre inkább elnehezül, el-elbóbiskol. Végre egy jó óra teltével a lovag meglátja a gróf birtokainak határát jelző folyót, és a távolban, a lemenő nap fényében látszik a falu tornya is.

Éjszaka lesz, mire a fogadót elérik, addigra a lovag úgy érzi, leszakad a karja, amivel a leány elgyötört testét magához öleli.

– Katalin! Katalin, megérkeztünk.

A leány nehezen ébred. A fogadó udvarán az elébük siető fiatal legény segítségével leszáll a nyeregből, és Miklós karjai hirtelen üressé, meglepően üressé válnak. A fiatal legény elvezeti a lovakat, ők pedig hamarosan belépnek a kivilágított, tágas ivóba. A fogadós elébük siet, láthatóan érti a vendégek nyelvét, mosolyog, mélyebben hajol meg, mint ami elvárható lenne.

– Miben lehetek szolgálatodra, uram?

– Szobát szeretnénk.

– Van szabad szobám, uram. Hogyne lenne. A húgom rögtön megmutatja nektek, de nem ennétek-e előbb valamit?

– Az asszonyom nagyon fáradt, a vacsorát inkább a szobánkba kérnénk. De legelőbb fürdővizet szeretnénk.

– Ha javasolhatom, uram próbáljátok ki az új fürdőházunkat.

A lovag kérdőn vonja föl a  szemöldökét. A fogadós szeme büszkén csillog, keble dagad.

– A gyógyvizet csöveken elvezettük a fogadóig, és így vendégeinknek már nem kell a falu közös fürdőjébe fáradniuk. Van gyönyörű fürdőnk az uraknak, és egy kisebb a hölgyeknek. És van forgalmunk is, Urunknak legyen hála. A gyógyvíz sokakat idecsábít. Évente többször vendégül látom a Sötét grófot is, hogy csak az egyik leghíresebb vendégemet említsem.

A fiatal lovag arca rezzenetlen.

– Akkor a vacsorát csak egy óra múlva kérjük.

– Ha nem haragszol meg, uram, ennyire későn már csak hideg vacsorát szolgálunk föl. 
Miklós bólint.

– Jó lesz.

Időközben előkerül a fogadós leánya, egy fiatal, tiszta, mosolygós teremtés, és gyors léptekkel vezeti a vendégeket a szobájukba. A helyiség jó illatú, az ágy frissen vetett. A lovag szeme végigsiklik a helyiségen. A fogadós leánya a tekintetet látva kissé aggódva kérdezi.

–  Megfelel a szoba, uram?

–  Hogyne.

A mosoly gyorsan változik, megkönnyebbült, széles.

– Már megyek is. Intézem a fürdőt, a vacsorát, látom, asszonyod nagyon kimerült, beteg.

Miklós bólint, a leány eltűnik. Katalin erőtlenül rogy le az ágy szélére. Miklós aggódva kérdezi.

– Lesz erőd egy gyógyító fürdéshez, vagy inkább aludnál?

 Katalin a fejét ingatja, mosolya fáradt.

– Nagyon összetörtem, egy fürdő jól esne – orrát fintorgatja, miközben vesz egy mély levegőt. – Olyan szagunk van, mint egy istállónak, mintha a lovak is itt lennének velünk egy szobában.

A férfi jókedvűen fölnevet. Felemeli a kedves kis kezet, hirtelen belecsókol a nyitott tenyérbe.

– Én abból semmit sem érzek. Viszont a te saját illatod, megrészegít, kisasszony.

Katalin elfelejti elhúzni a kezét, elpiruló arca pedig beszédesebb minden szónál. De akkor kopogás hallatszik, a lovag pedig vonakodva engedi el a fogvatartott csuklót, ellépnek egymás mellől, Katalin az ablakhoz siet, és Miklós határozott hangon szólal meg.

–  Szabad.

Belép egy fiatal legény a csomagjaikkal.

– Fogadós uram üzeni, hogy a hölgyet egy szolgálólány várja a fürdőben.

– Hol a fürdő?

– A földszinten, a hosszú folyosó jobbik végén találjátok a hölgyekét, a bal oldalon az urakét.

Sután meghajol, távozik.

– Akkor menjünk.

A férfi a karját nyújtja, amire szükség is van, mert Katalin alig áll a lábán. A fürdő bejárata előtt a lovag megszorítja a gyönge kis ujjakat.

– Itt várlak majd.

Baljával bekopog. Az ajtót egy szolgálatkész fiatal leány nyitja ki. Miklós hangja határozott, parancsoláshoz szokott.

– Bánj óvatosan az úrnővel, nagyon beteg volt, még nem épült föl teljesen!

– Ne aggódj, uram, évek óta szolgálok itt. Sokféle nyavalyát láttam már. A mi gyógyvizünk messze földről idehozza a betegeket, és Urunk segedelmével mind jobban is lesznek. Nem lesz semmi baj, vigyázok asszonyodra.

A következő másfél órát Katalin félálomban töltötte, a forró víz elbágyasztja. Érzékeli, ahogyan gyakorlott ujjak vetkőztetik, majd óvatos mozdulatokkal egy nagy fakádba segítik, haját ügyes kezek mossák, fésülik. Illatos olajat tesznek a keze ügyébe, majd magára hagyják. Fehér lepedők választják el a helyiség többi részétől. Ködön át hallja maga körül a hangokat, a visszafojtott suttogást.

Elszundíthatott, mert egyszer csak arra eszmél, hogy halk szavak ébresztgetik. Ügyes kezek föltámogatják, Katalin bágyadtan-bódultan hagyja, hogy a szolgálóleány egy fürdőlepedőbe csavarja, megtörölgesse. Egy frissen mosott, hosszú inget adnak rá, majd egy egyszerű köpenyt terítenek a vállára.

– A ruháidat holnap kimosva megkapod, hölgyem.

 Katalin bólint, nincs ereje megszólalni.

– Visszakísérlek a szobádba.

De erre végül semmi szükség, mert a férfi ígéretéhez híven az ajtó előtt várja a leányt. A tekintetében Katalin láttán megjelenő éhségnek semmi, de semmi köze a gyomor éhségéhez. Ezt az éhséget az újra föllobbanó vágy okozza, mert elég egy pillantást vetni a tiszta kisasszonyra, és az éhség kínja már gyötör is.

(folytatjuk)