A megfogant kín 12. rész

Erik arcára szinte kárörvendő mosoly ül. Egyetlen éjszakára, lehet nem mond nemet senki, de egy életre? Egy ilyen emberrel? Magának az ördögnek is jobb híre van. Az asszonyok újabban nem a kegyetlenségre, hanem a keresztényi könyörületre izgulnak. Az pedig az ő grófjából teljesen hiányzik.

6. fejezet

Miklós, miközben az egyre erősödő dörgést hallgatja, gallyakat vág a tisztás szélén álló bokrokról és hevenyészett ágyat készít. Fölhalmozza a kunyhó fala mellett az ágakat, megmaradt takaróját a kupac tetejére teríti. Az így elkészült derékalj aligha kényelmes, de a csupasz földön sincs kedve aludni. Napokba telhet majd, mire a leány annyira megerősödik, hogy útnak indulhatnak.

Csak így gondol Katalinra, hogy a "leány". Képtelen magában a nevén, vagy menyasszonyomnak szólítani. Sokat vívódik. Hogyan viszonyuljon az új helyzethez? Milyen életük lehet ekkora teherrel? Milyen élete lehet a leánynak ekkora teherrel a háta megett? A munka viszont megnyugtatja, újra kimegy, fát gyűjt, és halomba rakja az ágakat az ajtónyílás mellett, a kunyhón belül. Számít rá, hogy az egyre közeledő vihar egy hosszabb lehűlés előjele. Szükség lesz a száraz ágakra, melyekkel könnyebb tüzet gyújtani. Friss vizet hoz mindkét kulacsba. Mire mindennel végez, szinte éjszakai sötétség üli meg a tájat, és a súlyos felhők terhe hirtelen a földre szakad.

Az erősödő dörgés Katalint is fölébreszti. A fiatal nő hangjában kezdődő félelem ül, mikor megszólal.

– Uram, itt vagy?

A lovag nyugodtan szól, számtalan égi háborút megélt már a szabad ég alatt.

– Itt vagyok. Ne aggódj, minden rendben. Ennél-e valamit?

– Csak szomjas vagyok.

– Főztem egy kis húst, a leve tápláló. Enned kell. Amíg nem nyered vissza az erődet, nem tudunk továbbmenni.

Innentől nem szólnak, a villámok fényében a férfi előbb a kulacsot, utána a lábast segít tartani. A leány olyan erőtlen, a kanalat is alig bírja megfogni, de legalább már nem lázas. A férfi kezd bizakodni, a leányt talán egy-két nap alatt is talpra lehet állítani. Az utolsó borogatásnál úgy látta, a kiütések is halványodnak. Az a sok apró kiütés, az volt a mentőkötél. Az Úr egy betegséggel mentette ki őket a pokol kapujából. Szinte lehetetlen lett volna a leányt erővel elragadni a várból. Lehetetlen. De megpróbálta volna. Isteni szerencse, hogy a szükség nem ezt hozta.

Katalin gondolatai az étel körül forognak. Csak a férfi kedvéért eszik, de néhány kanálnál többet képtelen leerőltetni. Miklós azonban elégedettnek látszik. Sikerül rábeszélnie a nőt néhány korty vizezett borra, majd óvatosan visszafekteti a gyönge testet, betakargatja. A kimerültségtől Katalin újra gyorsan alszik el, utána pedig már csak az eső kopogása hallatszik.

A következő nap csigalassúsággal telik, a lovag így érzi. Az eső megállás nélkül ömlik, csak percekre tudnak a kunyhó fogságából kiszabadulni. A férfi friss vizet hoz, egyszer-egyszer ránéz a lovakra. Nagyokat hallgatnak. Miklós nincs tudatában, mennyire kerüli Katalinnak még a tekintetét is. És nem veszi észre azt sem, ezzel mekkora fájdalmat okoz. Katalin ugyan még mindig nagyokat alszik, de az alvás szünetei egyre hosszabbra nyúlnak, a fiatal nő egyre éberebben figyel, egyre nagyobbat és nagyobbat csalódik, amikor sehogyan sem tudja elkapni Miklós pillantását. A súlyos felhők miatt korán szürkül, és ahogyan sűrűsödik a homály, úgy nő a fiatal nőben a feszültség.

– Uram, mintha nem is te volnál, mitől változtál meg így?

A kérdésével eléri, hogy a férfi egy szemvillanásnyi időre ránézzen.

– Talán kevesled a gondoskodást, amivel körülveszlek?

– Nem, dehogy. Csodálatos, ahogyan ápolsz, és jobban is vagyok. Ezt neked köszönhetem. Nem erről van szó. De ha régebben beszélgettél velem, és emlékszem, ezt sosem untad meg, akkor az olyan volt, mint egy játékos kergetőzés. Szerettél velem évődni. Vidám voltál és gondtalan. Most alig szólsz. Csak a legszükségesebbeket. Komoly, sőt, néha már komor vagy. Bezárkózol, alig nézel reám... és ha mégis reám nézel... nem értem a tekinteted – a hang egyre halkabbá válik, egyre bizonytalanabbá. – A nézésed... olyan kutakodó, kérdő... olyan más.

Hosszú, süket csönd. Katalin földre szegezett pillantással suttogja.

– Régen perzselt a tekinteted, sütött belőled a vágy. Mit követtem el, uram, hogy már nem szeretsz?

Semmi válasz. A leány nagysokára fölnéz, a sötétedő kunyhóban már csak a férfi körvonalait látja, a tekintetét nem. A lovag végre megszólal.

– Semmire sem emlékszel.

Kijelentés ez, nem kérdés. De hogy nem jön további szó, folytatás, így újra csak Katalin próbálja megfogalmazni, amit érez.

– Nem tudod, milyen szörnyű ez nekem. Egész nap azon gondolkodtam, mi történhetett. Emlékszem, tisztán emlékszem, ahogyan a kertünkben magadhoz öleltél, menyasszonyodnak neveztél. És most itt vagyunk. Napok óta kettesben valahol a hegyekhez közel, kettesben egy erdőben. Hogy lehetünk itt, kíséret nélkül? Arra gondolok... talán... elraboltál engem, uram? Talán mégsem tudtad kivárni azt a néhány hetet, amit apám kért, és erővel asszonyoddá tettél? – a leány hangja síróssá válik. – Talán csalódást okoztam? Nem kellek én már neked, uram. Ugye, nem?

A férfi egyre döbbentebben hallgatja az asszonyi szavakat, megérti, hogy nem hagyhatja bizonytalanságban a leányt, akit nem oly régen még a karjaiban tartott, asszonyának akart. Legalább a kérdések egy részére válaszolni kell. Leguggol, magához húzza a vékony kis alakot, a karjai közé öleli. Suttogása ír a nő minden sebére.

– Ugyan-ugyan. Hogyan is gondolhatsz ilyet? Hogyne szeretnélek. Magával a hétfejű sárkánnyal is megküzdenék érted. Sosem bántottalak. Védeni, nem bántani vagyok melletted, kisasszony.

– De akkor miért? Miért nem úgy bánsz velem, mint bántál mindig is? Miért vagy ilyen hideg? Miért vagy ilyen távolságtartó?

Mit mondjon? Hogyan mondja? Próbál nagyon óvatosan fogalmazni.

– Kicsi kincsem... csak azt tudnám elmesélni, aminek én részese voltam. Ami veled az utolsó hetekben megesett, arról nem tudok mondani semmit. Találgatni meg nem akarok. Minden mondatom csak megijesztene. Már mondtam, kérdéseidre ott a válasz elalélt emlékeidben.

– Semmire, de semmire nem emlékszem, uram.

– Tudom, el is hiszem, de ne várd tőlem, hogy hamis lámpásokkal világosságot gyújtsak. Nem láttam azt, ami veled megtörtént.

Ez nem egészen igaz. De Miklós úgy véli, talán az is a gyógyulás része, hogy Istenük, Uruk elragadta a leány emlékeit. Talán, ha Katalin emlékezne, lehetetlen lenne a gyógyulás. Nem mond többet. Várni kell. Hosszan hallgatnak. Katalin minden bátorságát összeszedve szólal meg.

– Egyetlen csókot, csak egyetlen egyet, uram, hadd kérjek. Hogy lássam, tényleg szeretsz, hogy lássam, nem vetsz meg valamiért, amit bizonyságul mondom, el sem követtem.

Uram, Istenem. Mit tegyen? Egyetlen csók. Mi bajuk történhet? A sötétség körülöttük egyre sűrűbb, de talán jobb is így. Miklós puha ajkakkal keresi a puha ajkakat, és gyorsan rájuk talál. Azt gondolja, egyetlen rövid puszi elég lesz. Az megnyugtatja majd a leányt, neki pedig nem kerül semmibe. Nem így történik. Mert alighogy megérzi a Katalin szájából kiáramló hőséget, újra, ugyanúgy elveszik, mint egy éve, mint négy hete. Nőt még így nem kívánt, nem szeretett, most újra úgy érzi, nem is fog soha.

(folytatjuk)