A megfogant kín 10. rész

A fiatal lovag csak akkor kezd föllélegezni, amikor elhagyják az első falut. Kijutottak. Vér nélkül. Megáll, óvatosan leereszti a földre a magatehetetlen testet. Tudja, minél hamarabb csillapítania kell a lázat. Nyeregtáskájából előszedi gyógyfüves tasakjait. Beleszagol a zacskókba, majd mikor megtalálja, amit keresett, egy kevés bort tölt saját kulacsába és szór egy adagot a szárított, összetört gyógynövényekből a borba. Rázogatja kicsit a kulacsot, forró vízbe kellene áztatni a port, de erről most le kell mondani. Nincs idő tüzet rakni. Az aggodalom még mindig él benne, jobb lenne minél hamarabb minél messzebbre jutni erről a környékről. Erik gyanakvással teli tekintetét nem tudja feledni.

Ölébe veszi a leány fejét, megpróbálja az oldatot Katalinba diktálni. Lehet gyakorlata az eszméletlen betegek ellátásában, mert a bor nagy részét sikerül a leányba erőltetnie, aki bár nem nyitja ki a szemét, de a férfi csitítgatására, kedves szavaira lenyeli a folyadékot.

Újra útnak indulnak. Órák telhetnek el. Elhagyják a következő falut, akkor Miklós letér a kereskedők által használt útról, és a falu végén rátér a helyiek által járt keskenyebb ösvényre, amely átvezet a hegyeken. Érdemes volt hallgatni Katalin apjára, és a hajnalig tartó tervezgetés közben sok hasznos tanácsot kapott a segítőkész lovagoktól is. Azt javasolták, visszafelé válassza a rövidebb utat, ahol esetleges üldözői elől könnyeben elbújhat. Még mindig aggódik, hogy valakit utána küldenek, így gyorsan el akar tűnni a hegyek lábánál húzódó erdőségben.

A telihold élesen világítja meg az előttük elterülő tájat. Elérnek egy kis fahídhoz, amely egy patakon ível át. A lovagok tanácsát követve erről az útról is letér, majd a patak vonalát követi. Hamarosan kereszteznek egy legelőt. A lovagok szerint szürkületkor kihajtják majd a falusiak a legelőre az állatokat, a nyomok között pedig könnyen elveszhetnek saját nyomaik. Jó ütemben haladnak a kitaposott ösvényen, az erdő sötét sávja egyre közelebb kerül.

Az ösvény vékonyodik, a lovag megáll, óvatosan megint a földre ereszti Katalint, akinek a légzése, a férfi úgy érzi, kissé kevésbé szaggatott. Megint megitatja. Katalin egyszer-egyszer megnyitja szemeit, de a lovag szavai újra megnyugtatják, gyorsan elernyed. A leány tarkója már nem égeti Miklós tenyerét, bár még mindig melegebb a test, de hat a porrá tört gyógynövényekből készült oldat. Miklós nem tudja, mi az, ami a lázat, a kiütéseket okozza, csak remélni meri, nem himlő. Minél hamarabb meg kell pihenniük, lázas beteget nem cipelhet magával napokon keresztül.

Egyelőre csak mindig a következő feladatra koncentrál, de gondolatai közé időről időre bekúszik mindaz, amin Katalin az előző hetekben keresztül ment. A lánnyal kapcsolatos érzései zavarosak. A tehetetlen düh, a sajnálat elnyom benne minden más érzést. Azt gondolja, a vágyat, a vonzalmat kiölte belőle az a látvány, amivel az előző napon a gróf szobájában végletesen szembesült. Gondoskodik a leányról, hazaviszi az apjához, de elképzelhetetlen az esküvő.

Szürkülni kezd, miközben lassan folytatják útjukat. Miklós a patakmederben léptet tovább, majd az erdő széléhez érve elhagyja a patakmedret, balra fordul. Szeme kitartóan fürkészi az erdőt. Aggódik, hogy elvétették az irányt, de amikor épp vissza akar fordulni, meglátja a nyírfacsoportot, amit keres. A fák mellett egy keskeny ösvény nyílik. A lovagoktól úgy tudja, egy órán belül biztos helyre kerülhetnek. Szénégetők elhagyott kunyhójához vezet a gazos, fűvel dúsan benőtt ösvény.

Teljesen kivilágosodik, mire kiérnek az erdőből a tisztásra. A tisztáson sehol egy lélek, az emberek nyomait itt is benőtte a fű, a gaz. Miklós a tisztás szélén leereszti Katalint, majd fürkésző tekintettel körbejár, benéz a kunyhóba is. Minden békés, a lovag egyre inkább megnyugszik, fáradtan megdörzsöli a szemét.

A holmijukat bepakolja a kunyhóba. A lovakat a kunyhó mögötti füves területre vezeti, korábban a pataknál már hagyta őket inni, most ezzel gondja nincs. Az elbeszélésekből tudja, valahol a közelben találnia kell egy forrást, a lovagok útmutatásaira jól emlékezik. De egyelőre úgy érzi, képtelen alváson kívül másra gondolni. Az utolsó két éjszakát ébren töltötte, aludnia kell, különben olyan hangokat hall majd, amit nem tud megkülönböztetni a valóságtól, és ez veszélyes lehet.

Ölébe veszi a leányt, akinek teste továbbra is melegebb annál, mint ami igazán megnyugtató lenne. Újra megitatja. A leány olyan erőtlennek látszik, mint egy őszi légy, pillái le-lecsukódnak, Miklós alig tud belé egy kis lelket verni, örül minden, a leányba belediktált kortynak.

– Igyál szentem, nincs semmi baj, csak igyál. Így, így... fáradt vagy, beteg, pihennünk kell.

Korábban már leemelte a kunyhó durván ácsolt ajtaját, ráterítette az egyik takaróját, és most Katalint a hevenyészett ágyra teszi. Ő maga a kunyhón kívül marad, reménykedve benne, hogy így inkább meghallja, ha valaki az ösvényen közeledik. De ennél többre képtelen, aludnia kell, és a leányt sincs értelme ilyen betegen továbbvinni. Gyorsan alszik el, álma mély, pihentető.

Amikor fölébred, a nap már magasan áll. A lovag pillanatok alatt tér észhez, néz körül, de minden rendben van. Hallja a madarakat, látja, ahogyan az enyhe szél mozgatja a leveleket. Fülledt meleg köszöntött be, de a kunyhó az erdőszélen áll, és így a fák lombjai alatt elviselhetőbb a hőség. Azután Miklós meghallja a nyöszörgő hangot, és már tudja, mi ébreszthette föl. Gyorsan föláll és besiet a kunyhóba. Azonnal látja, hogy a veszély még nem múlt el. Katalin arcán lázrózsák égnek. A férfi könnyű kézzel érinti meg a gyöngyöző homlokot. A mélységes rémület azonnal megtalálja, de ennek ellenére határozottan teszi a dolgát, tudja, mi a teendő.

Felkapja a kiürült kulacsot, kisiet a házból, szembefordul az ösvénnyel, és megpróbálja fölidézni, amit a lovagok mondtak neki. Az ösvénnyel szemközt álló fák felé indul. Rövid keresgélés után megtalálja a forrást. Szerencséjük van. A forrás nem időszakos, tiszta, bővizű. Miklós föllélegzik, teletölti a kulacsot, megkóstolja a vizet, iszik néhány gyors kortyot. Visszasiet a kunyhóhoz, Katalinhoz.

Óvatosan lefejti a csukott szemmel, erőtlenül, öntudatlanul heverő testről a vásott, nem igazán tiszta fölsőt, a fölsőruha alatt talált, fehér, tiszta alsóruhát megbontja. Késével fölhasogatja saját, a málhából előhalászott ingét, majd borogatni kezdi a fölhevült testet. Újabb gyógynövényes oldatot készít, és megelégedés, csöppnyi megkönnyebbülés önti el, amikor sikerül mindet megitatnia a leánnyal. A következő órákban többször cseréli a borogatást. Néha, pillanatokra ott hagyja Katalint. Ellátja, megitatja a lovakat, kicsapja őket legelni. Rőzsét gyűjt, vizet forral, újabb főzetet készít. A sok teendő megnyugtatja, egyre éhesebbnek érzi magát, így hát kicsomagolja az öregasszonytól kapott batyut. A talált sózott, füstölt húst félbe vágja, fölteszi főni. Pár órával később a lébe kóstol, elégedetten csettint. Majdnem kiejti a kezéből a fakanalat, amikor meghallja a gyönge kis szavakat.

– Uram... uram...

Besiet a kunyhóba, ahol a leány teljesen tiszta, láztól mentes tekintetével találja magát szembe. Órák óta szinte semmi másra nem tudott gondolni. Találgatta, milyen lesz. Milyen érzés lesz szembenézni egymással. Szembenézni azok után, ami történt. Szörnyű. Tudja előre.

(folytatjuk)