A megfogant kín 11. rész

Ellátja, megitatja a lovakat, kicsapja őket legelni. Rőzsét gyűjt, vizet forral, újabb főzetet készít. A sok teendő megnyugtatja, egyre éhesebbnek érzi magát, így hát kicsomagolja az öregasszonytól kapott batyut. A talált sózott, füstölt húst félbe vágja, fölteszi főni. Pár órával később a lébe kóstol, elégedetten csettint. Majdnem kiejti a kezéből a fakanalat, amikor meghallja a gyönge kis szavakat.

– Uram... uram...

Besiet a kunyhóba, ahol a leány teljesen tiszta, láztól mentes tekintetével találja magát szembe. Órák óta szinte semmi másra nem tudott gondolni. Találgatta, milyen lesz. Milyen érzés lesz szembenézni egymással. Szembenézni azok után, ami történt. Szörnyű. Tudja előre.

– Uram, kérlek, segíts! Azonnal ki kell mennem.

A halk hang erőtlen, de türelmetlen.

– Mire gondolsz, kisasszonyom, jártányi erőd sincs, hová indulnál?

A leány megpróbált fölkönyökölni.

– Uram, félreértesz. Tudod... ki kell mennem.

A férfi végre rájön, mi lehet ilyen sürgős.

– Kisasszony, segítségemre szorulsz, nagyon beteg vagy, kiviszlek az erdőszélre, és segítek.

Fölkapja a pihekönnyű, lesoványodott alakot, és gyors léptekkel egy félig kidőlt fa mellé viszi.

– Dőlj a hátaddal a fatörzsnek! Meg tudod tartani magad?

A leány a világ minden kincséért sem nézne a férfira, lehajtott fejjel válaszol.

– Segítened kell, le kell guggolnom, de úgy érzem, rögvest összeesek.

A férfi segít, támogat.

– Kérlek, hagyj magamra pár pillanatra.

– A közelben maradok.

Percekkel később a leány már újra a hevenyészett ágyon fekszik. Iszonyúan kimerítette még ez a kevés mozgás is. Növekvő zavarral nézi, ahogyan Miklós kicseréli rajta a borogatásokat.

– Uram, mondj valamit!

A férfi keze egy pillanatra megáll, de nem tudja, mit mondhatna, képtelenség az utolsó heteket, napokat szóba hozni. Így hát hallgat, nem szólal meg.

– Uram! Nem értek semmit! Mit keresünk mi itt, ebben az erdőben, ebben a kunyhóban?

A férfi a leányra mered. Tekintetét a leány szemeibe fúrja és hallgat. Katalin a rajta tartósan függő tekintet súlyát nem érti, zavara egyre nő.

– Uram, könyörgöm! Itt fekszem egyetlen szál ingben, olyan helyeken érintesz meg, amiket esküvő előtt látnod sem volna szabad. Mi történt, uram?

A férfin egyszer már végigcikázott a gondolat, hogy Katalin csak tetteti magát, de a nyílt tekintetben ülő csodálkozás, az ártatlan kérdések egy szempillantás alatt oszlatják el kétségeit.

– Nem emlékszel semmire?

– Mire kellene emlékeznem? Nem értek semmit.

A férfi képtelennek érzi magát az igazság föltárására, de hazudni sem akar.

– Kisasszony, nagyon beteg voltál, sőt, még mindig az vagy. Kimerültél, olyan vékony vagy, hogy egy szellő is el tudna fújni. Pihenj most, majd ha jobban leszel, együtt keresünk választ minden kérdésedre. Aludj egyet! Lehet, ha legközelebb fölébredsz, már nem is lesznek kérdéseid. Pihenj, ha kész a vacsora, szólok.

Kifelé indult, szinte kimenekül, a leány kérdései, a válaszok, melyeket a kérdésekre adnia kellene, menekülésre késztetik, de mentében utoléri a leány bizonytalan hangja.

– Uram! Nagyon szomjas vagyok, ihatnék.

Miklós azonnal megfordul, újra a földre fektetett ajtólap mellé lép. Megtámasztja Katalin vállát, segít tartani a kulacsot. Halványan elmosolyodik a leány fintorai láttán.

– Gyógytea... nagyon lázas voltál.

A leány rábólint a szavakra.

– Semmi erőm sincsen.

Miklós határozottan szól, hangjában azonban ott a kedvesség is, a törődés, a megértés.

– Aludj. Az alvás gyógyít. A tested összetört, pihenned kell még sokat, nagyon sokat.

Végigsimít a kedves arcon, a gyorsan lecsukódó pillákon. Megfogja, megszorítja a keskeny kis kézfejet, és szinte azonnal meghallja a gyors álomba szenderülő leány lelassuló légzését. Mi lesz ebből? Szerette, még mindig szereti. De ki lehet-e bírni az előző hetek súlyát ép ésszel. Katalin most nem emlékszik semmire. Mi lesz, ha emlékezni kezd? Miklós kicsit megrázza a fejét, mint aki rövid álomból ébred, kijózanodó pillantással föláll, és kisiet a kunyhóból.

Kint bosszankodva veszi észre, hogy a tűz szinte teljesen leégett, újraéleszti. Azután egy ideig nem mozdul, csak nézi a lángokat. Eszébe jut az első, ártatlan csókjuk. Ártatlan? A leány, az ártatlan volt. De a csók... vérforraló.

A vacsora rég elkészült, de Miklóst továbbra sem viszi rá a lélék, hogy fölébressze a végre egészségesebben szuszogó leányt. A kunyhó körül tesz-vesz. Eloltja a tüzet, újra elviszi a lovakat, megitatja őket. Mire visszatér, az ennivaló kissé már ehetőbbre hűlt, de a leány még mindig alszik. Miklós enni kezd, sietve, mert messziről időnként dörgés hallatszik. Nagy vihar készülődik.

5. fejezet

– Nem értem! Ha meggebedek sem értem, hogyan engedhetted el őket!?

Erik ura mellett ül, vacsoráznak. A szoba ugyanaz, mint a tegnapi, tegnapelőtti. Az ablakok tárva-nyitva, reggel Erik a biztonság kedvéért kimeszeltette a helyiséget, miután az asszonyok éjfél utánig súroltak, takarítottak. Minden ágyneműt elégettek. A terem jó illatú, tiszta, mint a patyolat. A Sötét herceg válasza késik. Erik úgy látja, ura több figyelmet fordít a hússzeletekre, mint a legjobb vazallusa szavaira. Megsértődhetne, de minek? Gyerekkoruk óta ismerik egymást, rengeteg mindenen keresztül mentek. Ura sokszor hallgat a tanácsaira, ha most nem teszi, hát lelke rajta. Meglepődik, amikor ura végül megszólal, és az előbbi témát folytatja.

– Mire lett volna jó, ha azt teszem, amit javasoltál? Elvágni a torkukat, azután a két hullát keresztülcipelni országon-világon? Behajítani őket a leány apjának orra elé? Dögletes meleg van. Ha a leány tényleg himlős, mire hazaértünk volna velük, az egész csapatot megfertőzték volna.

– Nem volt az himlőfolt.

– Vagy igen, vagy nem. Jobb félni, mint megijedni! Így ez a Miklós lovag kockáztat egyedül. De nem ingunk, nem gatyánk, ha meghal, hát meghal. Arra esküdtem, a leányt addig tosszuk, míg gyerekkel a hasában haza nem küldhetem. Hogy ott-e a gyerek, ki tudja? Himlős-e? Nem leszünk bolondok, hogy kivárjuk, kiderüljön. A lovag hazaviszi. Élve vagy holtan? – A Sötét lovag megvonja a vállát. – Már nem érdekel.

Erik elgondolkozva nézi urát. Nem érdekli. Egyre rövidebb ideig érdekli egy-egy nő, aki az ágyába kerül. Jól emlékszik arra, mikor az elsőt elkapták, mikor a játék először elkezdődött. Eltöltött a kicsike talán fél évet is a várban, mire ráuntak, a hercege ráunt. Tüzes kis macska volt. Erik úgy emlékszik, az egyik legjobb puna, amiben megfordult.

Manapság meg? Újabban mindig ez van. Egy-két hét, és kereshetik a következő libát a mezőről. a herceg szempillantás alatt un rá mindegyikre. És egyre nehezebb fölhajtani a vadat. Elég rossz hírük lett. Nemigen teszi be a várba a lábát szűzleány önként. De az uruk ebből nem enged. Szüzet akar, annak az ijedtségét, a félelmét élvezi, arra izgul.

Erik jobban szereti a tapasztalt városi leányokat. De az élet nem kívánságlista. Talán egy fél évnyi nyugalom jöhet. Azután keresheti a következő áldozatot. Akkor van szerencséje, ha nem túl messze talál egy parasztlányt, aki hajlandó egy kis pénzért mindenre. A nagy éhínség idején, pár évig nem volt semmi gondja. Válogathatott. De az Úristen egy ideje nagyon szereti ezt a vidéket, az utóbbi években olyanok a termések, hogy még a falvak legutolsó kunyhóiban is van mit enni a tél legutolsó hónapjában is.

Még várhat. Néhány hónap eltelik harcokkal, lovagi tornákkal, de amint beköszönt az ősz, keresheti a következő hússzeletet, és imádkozhat, hogy ura legalább egy kis időre elégedett legyen. Talán tényleg ideje lenne, megházasodnia. De ki az a bolond apa, ki az a bolond leány, aki a Sötét herceg ajánlatát elfogadja?

Kétszer próbálkoztak. Az első menyasszonyjelölt az egész családjával eltűnt. Mintha a föld nyelte volna őket el. A Sötét herceg tajtékzott. Azóta is vérdíj van kitűzve mindenkire, az egész kompániára. Azt beszélték, titokban eladtak mindent, mindent amit eladhattak, mert az apa inkább ment világgá egyetlen leányával, mint hogy a hercegnek a leány igent mondjon. Erik úgy tippelt, egy olasz városban lehetnek, ő ott tűnne el, ha valaha el kellene tűnnie.

Messzebb élő menyasszonyt kellett volna már elsőre választani. Ahová még a hír nem ért el. A hír, hogy nem nagy szerencse a Sötét herceg ágyába kerülni. Most pedig, másodjára már ez sem segített. Hiába lakott ez a Katalin az ország másik végében. Mikor megjelentek megkérni a kezét, Erik egyből látta az apa tekintetén, inkább fojtja a leányát folyóba, mint mond igent a kérésre. Nem lett volna szabad pedig nemet mondania, így hogy a leánynak még nem volt jegyese, és nagy dőreség volt helyben kivárni a bosszút. Az ura pedig még mindig azzal legyezgette a hiúságát, hogy nincs nő, aki neki nemet mondana.

Erik arcára szinte kárörvendő mosoly ül. Egyetlen éjszakára, lehet nem mond nemet senki, de egy életre? Egy ilyen emberrel? Magának az ördögnek is jobb híre van. Az asszonyok újabban nem a kegyetlenségre, hanem a keresztényi könyörületre izgulnak. Az pedig az ő grófjából teljesen hiányzik.

(folytatjuk)