Megfogant 45. rész

– Csupa rosszat álmodtam.

– Nem kell azzal törődni, édes gyermekem. Ne gondolj most semmi rosszra! Kinyitom neked az ablaktáblákat, ragyogó napsütés van odakinn, engedjünk be egy kis friss levegőt.

Nem vár semmit, teszi, amit mondott, hűs szél sodor a szobába zöld, nemrégen esőmosta illatokat. Bárcsak ilyen könnyű lenne a gonosz emlékektől megtisztulni...

Stephan visszafordul az ágyhoz. Pár pillanattal korábban a karjaiban tartotta a leányát, ölelte, szerette, ringatta. Most, miközben vet egy pillantást a kinti, esőtől körbetisztogatott, ragyogó tájra, azon töri a fejét, mi is legyen az első néhány szava.

Az előző hetekben számtalanszor gondolkodott azon, hogyan tudná a leányát itt tartani, ha egyszer a bolyongásból visszatér. Hogyan tudná elérni, hogy a sötétség többé már ne nyelje le, és egyre bizonyosabb benne, hogy Istene kezébe adta a választ.

A kezdet kezdetétől gondolt a legrosszabb lehetőséggel. Attól a naptól fogva, hogy a Sötét herceg elrabolta Katalint, attól kezdve ott lebegett a család fölött az árnyék. Persze, imádkozott, nehogy megtörténjen és hogy a herceg csak válságdíjat kérjen. Ebben bízott. Ki sem merte mondani a reményeit, mert az összes embere kinevette volna, vagy ami még rosszabb, azt hitték volna, elment az esze. A bánat képtelenebbnél képtelenebb gondolatokra készteti az embert.

Amikor pedig a Sötét herceg a maga kegyetlen szavaival a képébe vágta, hogy a leány nem leány többé, minden illúziója elomlott. A kétségbeesés, a tehetetlenség érzése akkor úgy gyűrte le, hogy már mozdulni sem maradt ereje. Ebben a pillanatban érkezett meg hozzá Miklós, a legmélyebb ponton kezdtek beszélgetni, és a fiúnak sikerült az apát fölráznia.

Attól a beszélgetéstől újra tudott a jövőbe nézni, gondolkodni, terveket szőni. A cselekvést akkor a fiúra hagyta, számot vetett azzal, hogy a bosszúállást arra kell hagyni, akinek a bosszú sikerülhet. Ha Miklós terve nem sikerül, cselt kell kieszelni, a ködös jövőben megteszi majd ő is, amit megtehet a leányáért.

Most itt van teendő. Az Úr megajándékozta egy gyönyörű gyermekkel. Nem fogja hagyni, hogy az egyetlen leánya a sötétségbe süllyedjen! Fénybe kell hozni! Meg kell mutatni, hogy a veszteségeken túl is van élet.

Mosollyal az arcán ül le az ágy szélére, bár az aggodalom ott a szemeiben, ki tudja, még meddig. Megfogja, gyengéden megszorítja a keskeny kézfejet. A kitisztult szemekbe néz.

– Nagy boldogságot küldött reánk az ég. Azon kell lenned, hogy minél hamarabb összeszedd magad. Olyan feladat vár reád, amilyen feladatot Istenünk anyja, Szűz Mária kapott a mi Urunktól annak idején. A legszebb feladatot kaptad, amit nőként kaphattál – újra megszorítja az ujjakat, biztató tekintettel mosolyog. – Gyermeket vársz, kicsi kincsem. Egy gyermek növekszik benned.

Katalin összehúzott szemöldökkel, zavart tekintettel néz az apjára. Hangja erőtlen suttogás csupán.

– Egy... egy gyermek...

Stephan határozottan bólint.

– Így van. Minden szavam igaz. És örülnöd kell, ahogyan én örülök.

Katalin iszonyú fáradtságot érez. Örömet semmit. Nem tudja a hírt hová tenni. Gondolatai kuszák, megfoghatatlanok. És ismeri, nagyon jól ismeri az apját. Nincs annak a vonásain kirobbanó, szép öröm. Némi szomorúság, és elmélyült, minden mást fölülíró fáradtságot lát Katalin. Ha van is egy kis mosoly, megbújva az ajkak széleinél, halvány, mint az őszi szürkület színei. Katalin az apját kutatja. Stephan határozottan szól, hangja csupa gyöngédség.

– Fölneveljük azt a gyermeket, meglásd, segítek.

– Miklós?

– Most nincs a várban, nem lehet őt néked előhozni. De támogat, melled áll. Nem tudom, mire emlékszel, kicsi kincsem, de mielőtt téged elnyelt ez a betegség, Miklós, és te is kimondtátok a szavakat. Egy pár vagytok ti már urunk színe előtt.

Katalin próbál visszaemlékezni, de a képek olyanok, mint lepkék a réten, lehetetlen elcsípni őket. Az apja szavai alig-alig jutnak el hozzá. Hallja, de képtelen fölfogni őket.

– Gyermeket vársz, élet indult benned. Vigyáznod kell magadra, enned kell, kicsi bogaram, elfogysz különben, mint a gyertyaszál.

Meleg leves csorog le a torkán. Az első kanál megköhögteti, de utána kellemes érzés önti el. Ez az otthon íze. Itthon van, nincs semmi baj. Vigyáznak rá... Mély álomba zuhan. Az ágya mellett álló három ember összenéz. Az idősebb asszony szólal meg először, miközben keresztet vet.

– Meg fog gyógyulni! Meglásd, uram! Meg fog gyógyulni.

A férfi bólint.

– De ne kiabáljuk el.

Hallgatnak.

– Elküldettél a dadusért?

– El, uram.

Hallgatnak újra. A férfi saját gondolataiba mélyed. Itt lesz, hát újra a várban az egyetlen asszony, akiben a felesége halála után megbízott. Aki, miközben a leányát babusgatta, az ő szívét is megdobogtatta. Az egyetlen szeretője, aki megcsalta, aki képes volt egy esküdt ellenségével megszökni. Szembe kell néznie azzal, akit még mindig szeret, akit nem tud gyűlölni, bár kellene. Szembenéz. Megkéri. Ezért a leányért, az egyetlenért, mindent megtesz.

(folytatjuk)