A megfogant kín 13. rész

Uram, Istenem. Mit tegyen? Egyetlen csók. Mi bajuk történhet? A sötétség körülöttük egyre sűrűbb, de talán jobb is így. Miklós puha ajkakkal keresi a puha ajkakat, és gyorsan rájuk talál. Azt gondolja, egyetlen rövid puszi elég lesz. Az megnyugtatja majd a leányt, neki pedig nem kerül semmibe. Nem így történik. Mert alighogy megérzi a Katalin szájából kiáramló hőséget, újra, ugyanúgy elveszik, mint egy éve, mint négy hete. Nőt még így nem kívánt, nem szeretett, most újra úgy érzi, nem is fog soha.

A csók fontos. Azzal kezdődik minden. Meg kell adni a módját. Úgy kell csinálni, hogy minden mozdulat a szeretetről szóljon, minden mozdulatból süssön a vágy, minden mozdulat vágyat érleljen. Ezt gondolta régen. A sötétség előtt. Most azt gondolja, elég ha csak a szeretet érződik. Elég, ha a csók kedves, puha szárnyakon járó, elég ha megnyugtató. Elég. De a vágy úgy szabadul el, mint palackjából szabadul a szellem. Nem lehet megállítani, nem lehet kordában tartani, nem lehet lelohasztani. Pár pillanat, és Miklós minden korábbi fájdalmát, kétségét, vonakodását feledi.

A nő szája ismerősen kedves, a nő íze változatlan, a kis kéz, mely a karjába kapaszkodik olyan, pontosan olyan, mint régen. Így hát elveszik. Lerántja az erő, melyet megfejteni lehetetlenségnek látszott abban az egy évben, amikor csak arra várt, hogy Katalin első csókja után megízlelje a másodikat is. Nem fejtette meg, mi a varázs lényege, honnan a csöppnyi nőben az erő, hogy egy kemény lovagot térdre kényszerítsen, a rabjává tegyen.

Egypár hónapig hadakozott a letaglózó érzés ellen. De nem tudta feledni az élményt, a leány csillogó tekintetét, a testéből sütő hőséget. Elveszett. Magának akarta. És nem akart hinni a szerencséjének, mikor kiderült, a leánykérés, a házasságkötés nem reménytelen.

És most újra elveszik. Elveszik egyetlen csókban, úgy mintha egy egész éjszakán át szeretkezne. Úgy veszik el, mint egy éve, mert szárnyaszegett kedvese ereje mit sem változott. Nem is erő ez, inkább gyöngeség, gyöngédség, kiszolgáltatottság, az ahogyan teljes bizalommal a karjai közé omlik, teljes bizalommal átadja magát, rábízza önmagát a férfire, kezei közé téve az irányítást. A végtelen odaadás, a bizalom, ezek azok, melyek a férfit férfivá formálják.

Miklós pillanatok alatt válik határozottá, irányítóvá, erőssé, és ugyanakkor gyöngéddé. Ajkai a leány ajkainak nedvein fürdenek, végigkóstolgatják a szájszélek zugait. A két melegség hőséggé fokozódik, férfi és nő egyaránt elomlik. Szájuk a másik száját szomjazza, megnyíló ajkaik lehelete összekeveredik, légzésük egyszerre válik olyanná, mintha hegyre indulnának, mintha az út hegyre kanyarogna. De hiszen oda is kanyarog, a vágy iszonyú hegyére, arra a hegyre, hol ledől minden korlát, értelmetlenné válik minden gondolat, szanaszét szalad minden ésszerűség. Már nem sétálnak, nem lépkednek, de szaladnak. Légzésük kapkodóvá válik, Katalin keze a férfi tarkóján mozog, pillanatokkal később kapaszkodik.

A férfi kezei is útnak indulnak, bejárják a hát ívét, majd megállnak oldalt, a mellek vonalánál. A férfitenyér kosarába beleillenek a gyöngéd halmok, a becézgető cirógatás továbbérleli a már így is érett vágyakat. Katalin égő arcát a férfi vállgödrébe fúrja.

– Még mindig szeretsz.

– Ebben ne kételkedj soha! Ha hallgatásommal fájdalmat okoztam, nem volt szándékos. Bocsáss meg... nagyon beteg voltál... attól féltem, talán meg is halsz. Most pedig attól félek, ha megtudod, mi történt, ha emlékeid visszatérnek, újra beteg leszel.

Hosszan hallgatnak.

– Meséld el. Mondj annyit, amennyitől világosság támad, most sötétben bolyongok.

Miklós sokára szólal meg, minden szót megfontol, kétszer is megrág, mielőtt kiejt. Nem akar bánatot okozni, de azt sejti, hogy hasonló esetben maga is ezt szeretné. Tudni az igazat jobb, mint találgatni a bizonytalant.

– Nem én raboltalak el atyádtól. De valaki más megtette.

A leány megmerevedik az ölelő karok között, de a férfi nem engedi, hogy elhúzódjon. Katalin szavai belehullanak a kunyhó csöndjébe.

– Nem te voltál...

Zokogni kezd, miközben úgy kapaszkodik a sziklaszilárd testbe, mint fuldokló a kötélbe. Mint gátját vesztett áradat, úgy tör föl minden fájdalom. Miklós egy örökkévalóságnak érzi, míg a sírás elcsitul.

– Emlékszel? Már emlékszel úgy-e?

– Csak egy kép... csak egy pillanatra. Valaki, akit egyszer már korábban is láttam. Fölém magasodik, fájdalmat okoz. Csak ennyi, ennyire emlékszem.

– Istennek hála! – gondolja magában a férfi.

– A csuklómon horzsolások, rengeteg kék-zöld folt... tudod, ki tette?

– Tudom.

A válasz hidegen koppan. Percekig hallgatnak, míg Katalin megszólal.

– Megölted.

A férfi hangja megkeményedik.

– Még nem. De esküszöm néked, hamarosan megteszem. Most ne kérdezz többet! Ne kínozd magad! Biztosan nem véletlen, hogy mindent elfelejtettél. Megvéd téged az, hogy semmit nem tudsz arról, ami történt veled az elmúlt hetekben.

– Uram, heteket mondtál! Heteket!?

Miklós magában káromkodik. Hogyan lehetett ilyen óvatlan?

– Csss! Nyugodj meg! Szörnyűség, ami veled történt, de össze kell szedned magad! Talán, idővel mindenre visszaemlékszel majd. Hiszek benne, hogy Urunk akkor nyitja majd meg a zárakat, melyekkel emlékeidet lelakatolta, ha elég erős leszel. Akkor majd magad is megtalálod a válaszokat. Előre kell most nézned!

– Előre? Hová?

A leány újra sírva fakad, a férfi újra, még erősebben magához öleli.

– Nyugodj meg! Te nagyon erős hölgy vagy. Megtalálod az utadat.

Alig hallja Katalin elsuttogott szavait.

– Én veled akartam járni azon az úton, csak veled.

(folytatjuk)