Kettő együtt 25. rész

Ami elválasztotta őket, elmúlt. A nap lement, a világ elsüllyedt. Ha el is érnek hozzájuk kisebb zajok, most egyikük sem foglalkozik velük, kizárnak mindent, csak egymással törődnek. A férfi megfogadja, emlékezetessé teszi ezt az estét. Olyan emléket csinál az estből, amit jó lesz elővenni, időnként dédelgetni, szeretkezések hosszú sorát ráépíteni. Egy kapcsolatban a férfi kell legyen a kezdeményező, az aktív, az irányító, hát fölkéri a nőt arra az ősi táncra, melyet a világon már oly sokan eljártak, oly sokan járnak éppen.

A mozgás kezdetben lassú, kivárós. Minek is sietni. Már minden lenyugodott, minden elcsöndesedett, az idő végtelen. Nem kergeti semmi. Egész nap a szemei előtt lebegtek a tejfehér halmok, asszonya csábító mellei, és ahogyan a hófehér anyagon keresztül meglátja az átsejlő bimbókat, teljesen elveszik. Talán nincs is ennél szebb, férfivágyat föltüzelő látvány, percekkel ezelőtt így gondolta, de most megint mást gondol, mert most mezítelenül állnak egymással szemben, és vágyát minden apró porcika látványa tovább tüzeli. Sima, gömbölyded részletek, a leengedett haj, ahogyan végighullámzik a vállakon, a hajlatok titokzatosan-ismerős, ismerősen-titokzatos találkozása mind-mind csábít, hívogat, érintésre vár.

Ujjaival a hajszálak közé fésül, többször óvatos gyöngédséggel húzza végig kezét, élvezi a tincsek elomló játékát, de még inkább a nő elomló tekintetét. Mert a simogatások hosszú, végtelenbe vesző sora bizsergető vágyhullámokat indít, a húzódó, nyújtózkodó hajszálak pici fájó pontjai összeállnak, érzékennyé teszik a nőt a férfira.

A szemek összekapaszkodnak, de a nő nem sokáig állja a kemény férfitekintetet, a vágy szétterülő súlyát, becsukja szemeit. A férfi meg mintha csak erre várt volna, enyhén nyitott ajkaival csókolni kezdi a becsukódó pillákat, meleg-forró leheletével végigcirógatja a kedves arc minden apró kis részletét. Ki nem hagyna egyet sem. A szemhéjak, a szemöldök íve, a homlok, a két forró orca mind-mind megkapja a jussát, ne legyen egyik sem féltékeny a másikra.

A nő akaratlanul megérzi, hogy ez most nem az a pillanat, amikor elébe kell sietni a másik ember rohanó vágyainak, ráérez a lassú tempó ízére, alig tesz valamit hozzá a közeledéshez. De a nőből kiszökő hangok mégiscsak fontosak, egyre fontosabbak. Biztatják a férfit, jó úton jár. Mikor a makacs, erős, forró ajka megérkeznek az asszonyi ajkakhoz, már hangos zihálás veszik bele a férfi szájának barlangjába. A csókok viharos gyorsasággal válnak vadabbakká, mélyebbekké. A nő a férfire fonódva, egyre súlyosabb testtel, egyre növekedő vággyal kapaszkodik az emberébe. Úgy szorítja az erős vállakat, mintha már soha többé nem akarná őket elengedni.

– Összerogyok – súgja.

– Látom – súgja a férfi is.

– Vigyél az ágyunkba!

– Csak nem elfáradtál, máris?

A hang játékos, évődő. A nő arcát enyhe pír színezi. Zavarban van, vagy csak a vágy ül ki a puha-fehér orcákra... Ki tudja? A férfi azonban boldog-vidám, és mert a bajok elmúltak, kicsit incselkedik, kicsit húzza az időt.

– Halljam csak! Halljam! Mit is akar asszonyom csinálni abban az ágyban?

A nőre is kezd átragadni a hangulat, az embere szeme közé néz.

– Azt szeretném, arra vágyom, amit tenni szoktál velem. Tudod.

Súgja, és hangja, szava elakad, mert a férfi egy hirtelen mozdulattal fölkapja, hosszú léptekkel az ágyhoz viszi, a matrac szélére teszi.

– Arra vársz hát, amit tenni szoktam... egy igazi férfi nem várakoztatja meg kedvesét. Nem húzza az időt sokáig. Engedelmeskedik a kérésnek. Megkapod, ahogyan szoktuk, ahogyan szeretnéd. Köszönjenek vissza a korábban megismert örömök, lásd meg, nem változott igazából semmi. Egyek vagyunk, újra és újra eggyé leszünk. Történjen bármi.

Széthúzza a puha-fehér combokat, közéjük térdel. Nem akar elkapkodni semmit. Ez most nem a gyors menet délutánja. Meleg-forró hasa a nő puha bőréhez tapad, ajkai kóstolgatni kezdik a lágy halmokat, az édes kis melleket, marka gyöngéd-keményen simul a mellek aljára, cirógat, nyom, szorít, gyűr, gyömöszöl. Kegyetlenül szép minden fájdalomból gyönyörbe ívelő mozdulat. Az erős nyelv a bimbókat keríti.

A nő fogai a vállizmokra kapaszkodnak, tétova gyöngédséggel tépkedik a barna bőrt, rebbenő ujjak simítják végig a hát izmait, sokszor visszatérnek, újra és újra végigjárják az utat. A simításokat egyre kevésbé vezérli az akarat, mint ahogyan a férfi szája sem annyira az akaratnak, inkább a vágynak kezd engedelmeskedni.

– Istenem! Édes Istenem!

Sóhajok erősítik a kiejtet szavakat, és a férfi jól látja, erős kezeinek mozdulatai hogyan alakítják át a nő melleinek állagát. Az elomló lágy halmok megtelnek élettel, duzzadó erő feszíti őket, egyre gömbölyűbbek, egyre inkább kitöltik a férfitenyeret. Belesimulnak az ujjak ívébe, a bimbók önálló életre kelnek, betolakszanak a férfi habzsoló ajkai közé.

– Gyönyörűm! Édes gyönyörűm.

A nő mintha messziről, valahonnan a világ végéről hallaná a hangokat, teste már nem az övé, mintha a tudata fölötte lebegne, megszűnik a tér, megszűnik az idő, a férfin kívül képtelenség érzékelni bármit. Levegő után kapkodva éli meg az első leírhatatlant, megránduló tagjai, kipirult bőre, önmagába hulló tekintete, ziháló mellkasa a férfi ajándéka.

(folytatjuk)