Kettő együtt 24. rész

Simon most úgy érzi, mindent megbeszéltek, mindent letisztáztak. A holnapután azonban egyelőre láthatatlan. Csupa kérdés, csupa bizonytalanság. De a mai nap vége kezd alakulni, a következő huszonnégy óra kezd láthatóvá válni. A testvére rögtön útra kel az asszonyával, a feleségével, ő pedig megírja a levelet, melyet reggel első dolga lesz elküldetni a királynak. A levél tehát névtelen lesz, az emberei ezt javasolták, maga is úgy látja, jobban jár, ha a kiléte titokban marad.

Lassan minden a helyére kerül, és innentől ő mossa kezeit. Majd az uralkodó a vallomások alapján eldönti, hogy mi legyen. A gróf talán föléri ésszel, jobb, ha hallgat. Ha úgy tesz, mintha az egész vád alaptalan lenne, ha úgy csinál, mint aki a ládikát sosem látta, ha úgy tud majd hazudni, mint a vízfolyás, akkor talán megúszhatja. És az bizonyos, hogy a gróf eget a földdel összehazudja majd. Az uralkodó hisz neki, vagy nem hisz... Ha elhiszi a gróf hazugságait, mást kell gyanúba fogni. De egy messzi lovagra, aki alig járt az udvarban, nem fog senki gyanakodni. Miért is gyanakodna?

A gróftól viszont nem lesz nyugtuk, ha ezt az egészet megússza. Ha úgy kerül ki, hogy sikerül magát tisztára suvickolnia, akkor főhet tovább a fejük. A gróf bosszút akar majd állni...

Mit tegyen? Mert most nem lát olyan megoldást, amely végleg elrendezné a dolgot. A gróf sosem fogja elfogadni Bálintot a leánya mellé, a rokonság a leánnyal meg csak nem indulhat úgy, hogy végleg elkaszálják az apát. Mégsem száradhat az ő lelkükön a halála. Nem segíthetik át a túlvilágra saját kezűleg, mert ekkora bűnt nem vehet a családból senki magára.

Uram, teremtőm, mi legyen? Simon most, így a nap végén még kétségesebbnek érzi a holnapot. Nem először életében. Sokszor kellett már bizonytalanságot kiállnia. És volt olyan is, amikor a mennyországból zuhant. Volt, hogy kristálytisztán látta maga előtt a holnapot, és a következő pillanatban történt valami. Valami váratlan, valami előre meg nem jósolható. Tudja jól, a sors kiszámíthatatlan. Lentről föl, föntről le forog a kerék. Sosem tudhatod, mit hoz a holnap, jó vagy szerencsétlen fordulat vár-e reád? Hogy Péter a leányba a piacon belebotlott, ez óriási szerencse, de vajon hogyan alakul tovább a történet? Most nem látszik előre semmi.

Simon kibámul az ablakon, megenged magának egy pillanatnyi révedezést, visszatekintést a múltba. Látja maga előtt saját, első asszonya boldogságtól sugárzó arcát, ahogyan a kedveskedéseinek örül. Meghalt. Nagyon fiatalon. Iszonyatosan hiányzik. Lehetetlen a veszteséget kiheverni... az úr adta, az úr elvette... Mostanra el tudja fogadni a halált, mely megfosztotta az élettől, két év alatt hozzászokott a hiányhoz, de megszokni nem tudja soha.

Elmélkedéséből újabb lábdobogás téríti magához. Ez a nap lesz a falépcsőn végigrontó lábak napja, egy embere lélekszakadva esik be a szobaajtón, és pont úgy nem kopogtat, mint a délelőtti lovagja, aki Mariann érkeztének hírét hozta. Simon már nyitná a száját, teremtené le a férfit, de az embere már mondja is a hírt.

– Uram! Az ellenséged, az ellenségünk halott.

Simon elkerekedő szemmel néz a hírhozóra.

– Ki? Kicsoda?

– Mariann kisasszony apja, a gróf halott, uram.

Simon képtelen hinni a fülének.

– De mi történt? Hogyan?

– Most hallottam az ivóban. A hír szárnyakon járja körbe a várost. A grófot meggyilkolták.

Ez hihetetlen.

– Kicsoda!?

– Nem tudni semmi bizonyosat. De úgy hírlik, a délutáni álmát aludta éppen, amikor valaki belopózott hozzá és meggyilkolta. Csak jó órával később vették észre, mikor a Mariann mellé rendelt két lovag visszamerészkedett a hírrel, hogy a kisasszonyt elvesztették.

Simon a hosszú válasz alatt összeszedi a gondolatait, kimondja, ami a leginkább valószínű.

– Csak belső ember tehette.

A lovag rábólint.

– Azt gondolja mindenki. Köztudott, hogy a grófhoz nem volt könnyű külső embernek bejutni.

Szólni kell az öccsének.

– Bálinték?

– Már egy jó fertályórája elmentek.

Simon csalódottsága az arcára ül.

– A fenébe!

– Na ez az! Senkinek gőze sincs, hová indultak, hol várják ki a reggelt.

– Reggel kellene őket valamelyik kapunál elérni.

– Már ha. Mert az is lehet, kihasználták a még nyitott városkapukat, és itt hagyták a várost. Megbeszéltél velük valami találkahelyet, uram?

– Persze. De majd csak két héttel későbbre.

– A hír majd lehet, utoléri őket is valahol.

Simon látja, várni kell.

– Az lehet. Hát, ebben az ügyben egyelőre nincs mit tennünk. Valahogyan viszont meg kell bizonyosodnunk, hogy a gróf halálhíre valódi. Nem csak azért kürtölték-e szét, hogy hamis biztonságba ringassuk magunkat, illetve, hogy ne tegyünk semmit, ne küldjük el a bizonyítékot a királynak.

– Még ez is lehet.

– Keríts valakit, aki hajlandó kissé vásárra vinni a bőrét, és körülnézni a gróf szállásánál. Keresni kell valakit, aki látta a holttestet, valakit, aki bizonyosan szavahihető.

Az embere nem gondolkodik sokáig.

– Az unokatestvéremnek vannak rokonai a városvezetésben. Távoli a rokonság, de a rokonom utána tud járni, mi az igazság, keresik-e a gyilkost, esetleg gyilkosokat, vagy a városbírák közül nem is értesítettek senkit.

– Na, akkor a hír csak etetés.

– Nem gondolnám. Aki olyan mocskokkal veszi magát körbe, mint a gróf, az számoljon rá, hogy előbb-utóbb a saját farkasai végeznek vele.

30. fejezet

A férfi és a nő egymás karjaiban. Már jó ideje ölelgetik egymást. Minden úgy indult, ahogyan szokott. A férfi nyelve lassúdad táncba hív, lassan, kéjesen nyalakszik, azután részegítőbb pillanatok jönnek, mert a tánc egyre vadabb, egyre fullasztóbb lesz. Bontani kezdik egymás ruháit. Habozás nélkül szabadulnak meg mindentől, állnak egymással szemben mezítelen. Az utóbbi időben nagyon sok mindenen keresztülmentek, most mutatni akarják, hogy semmi nem változott, a szeretet örök, túl fog élni minden buktatót, minden bajt, amit az élet eléjük sodor, amit a sors kereke eléjük gördít.

– Szeretlek.

A férfi hangja, tekintete határozott.

– Szeretlek én is.

A nő hangjában nem kevesebb a határozottság, szeme ragyog, szája mosolyra húzódik.

– Ami elválasztott bennünket, hagyjuk magunk mögött ma éjszakára. Ne törődjünk semmivel, mi volt, mi lesz... csak egymással.

– Szeress úgy, ahogyan szoktál szeretni. Erősen ölelj. Ne kelljen félnem semmitől.

A férfi bólint.

– Értelek.

És szeretni, ringatni kezdi, ahogyan kérte, határozottan, emberesen, erősen, de mégis, leginkább kedvesen.

(folytatjuk)