2017. január 12., csütörtök

Kettő együtt 21. rész



Leoltották a villanyt. Jobb lett volna világosban. De azonnal megértette, hogy a feleségének ez még sok. Sötét kell. A sötétség ápol és eltakar. Betakarja a szégyent. Mert Éva ezt az egészet szégyenli, nem tudja még nyíltan fölvállalni, hogy a bántalmazásból lehet szex, lehet, születhet jóérzés. Hát, beburkolóztak a sötétbe.

Kezdetben még gondolta, újra el kell majd az asszonyának magyaráznia, mi a teendő. Meglepődött, amikor a szoba sötétjében megszólalt egy hang.
– Tudod a dolgod! Mire vársz!?
A hang kicsit halkabb volt, kicsit kedvesebb, mint a régi, a múltból átívelő, Gábor jobban szerette volna, ha élesen csattan. De örült, hogy megszólalt, örült, hogy a játék elkezdődött. Mert hiszen az egész csak egy játék, fölnőtt emberek játéka, és már jó ideje volt, hogy utoljára játszhatott, ki volt éhezve. Nem a szeretetre, hiszen azt minden nap megkapta, hanem a gyötrelemmel elegyített szexre, ez volt az, amire vágyott, amiről nem tudott lemondani, és nem is akart.
Élete egy bizonyos szakaszában azt gondolta, meglesz enélkül is. Nem így alakult. A hiány annyira sürgetővé vált, hogy jobb volt kiutat keresni, a vágyat valakivel kiélni, mint kínlódni, mint gyötrődni. Mihelyt rájött, mi hiányzik, nem várt semennyit. Próbált az asszonyával változtatni a szokásokon. Nem ment, Éva bezárkózott. Így hát kutakodott kicsit a neten, és gyorsan, nagy szerencsével talált valakit, aki tette a dolgát, tartotta a száját, ügyes volt, megfizethető.
Még mindig sajnálja, hogy véget ért. Ha őszinte akar lenni magához, akkor be kell vallania. Ez az igazság. De talán mégis jobb, hogy vége szakadt. Kezdett kicsit érzelmileg is kötődni a nőhöz, aki az élete része lett. Válni pedig tényleg nem akart. Megfogadta, nem fog. Apa nélkül nőtt föl, az ő gyerekeivel ez nem eshet meg. Soha. Így talán mégis szerencsésebb, hogy a dolog gyorsan, csak egy enyhe szívfájdalommal ért véget, mielőtt még jobban belebonyolódott volna a nőbe, aki időről időre a kedvére tett. Hazatért a fekete bárány.
– Közelebb! Ugye, nem kell kétszer mondanom!!!
Na, ez már jobb volt. A hangban ott a harag, ami nélkül nincs igazi játék, és nincs igazi élvezet.
– Szorosabban! Ide mellém!
A gyomrában megjelenik a félelem, ez jó, ez kell.
– Még mindig nem tudod, mit kell tenned!? Kinyissam a szekrényt!?
Ez az a pont, ahol már ő maga is teljesen átéli a helyzetet, beleéli magát a régmúltba, a pillanatba.
– Ne!
A hang mintha a múlt ködéből szólna, ijedt és szánalomraméltó. De a nő nem ismer szánalmat.
– Te kis korcs! Fájdalmat okoztál! Megkapod a magadét!
A sötét ellenére látja a mozduló kezet, a szigorú vonásokat.
– Mit állsz itt! Tudod a dolgod!
Engedelmesen lép még közelebb, megreszket, szájában ott a fájdalom íze, amitől nem tud szabadulni, ami ott van negyven éve.
– Gyerünk! Vetkőzz! Egy percet kapsz, vagy nyílik az ajtó! Ne kéresd magad!
Vetkőzni kezd. Esetlen mozdulatokkal tolja le a nadrágját, és áll tovább, mint aki megdermedt. A hang, amit hall, kíméletlen, már tényleg az.
– Gyerünk! A térdemre! Most! Azonnal!
Megteszi. És megütik. Többször. Az ütések erősödnek, sokasodnak. Eltelik velük, és bár legszívesebben hosszú-hosszú percekig meg sem szólalna, keményen, tudata mélyéről idővel fölszakad egy gondolat. Az asszonya... most először csinál ilyet. Nem szabad túlzásba esni, túl sokat követelni. Hát erővel rántja ki magát a helyzetből, fordul ki a nő öléből, térdel elé, öleli, puszilja, hátára dönti, nekiesik a mellének, csókolja vadul, féktelenül.
Innentől egyetlen szó nem hangzik közöttük, mert Gábor már az első csóknál megérzi, hogy Éva arca könnyes, rájön, hogy a nő eljutott a játékban a végső pontig, saját végső pontjáig. Ma eddig jutottak. De lehetnek, lesznek még új napok. És hogy legyenek, megdugja, úgy ahogyan a nő szereti, hosszan, többféleképpen. Végigveszi Éva legkedvesebb pozitúráit, nem nyugszik, míg az asszonya hangjai a fülébe nem zengnek, míg a sóhajai sikolyokká nem magasodnak.
Százszor simít végig a melleken, százszor gyötri őket az ujjaival, gyúrja, csipkedi, csókolja, szopogatja őket. Azután ujjaival a nő ölének mélyére hatol, ott erősít tovább, magasítja a vágyat. Vágytengerekben fürödnek, mert a verés meghozza a kívánt hatást, férfiassága kitelik, keményedik, erővel hatol be a női testbe.
– Hol vagyunk?
Süket csönd. A férje meredten nézi az utat. Tekintete egyetlen pontra szegeződik.
– Gábor!
A férfi szeme életre kel, egy pillanatra oldalra mozdul, enyhén elmosolyodik.
– Félúton. Aludj még!
– Nem megy. Egy ideje már az álom és az éberlét határán ingadozom. De ez a szunyálás jót tett.
Kicsit kinyújtózik. Sóhajt néhányat.
– Elgémberedtél? Megálljunk valahol egy kávéra?
– Ja. Jó ötlet.
Éva is mosolyog.
– Milyen szép volt odafönn a hó. Az a fehérség, az a tisztaság...
A férfi bólint.
– Itt meg csupa lucsok minden – az asszonya térde felé nyúl, enyhén megszorítja. – Szép hetünk volt.
– Azt gondolod?
Éva az embere felé fordul. Szemében őszinte érdeklődéssel elegyített enyhe zavar tükröződik.
– Nem voltam nagyon... ügyetlen?
A férfi mosolya nyílt, őszinte, kicsit rosszfiús. A kezének szorítása a térden sokat ígérő.
– Jobb voltál, sokkal jobb, mint korábban reméltem.
És ez tényleg igaz.


Kicsit rövid. :-( Félévzárás, rengeteg iskolai munka. Hó errefelé sehol, mégis be vagyok havazva... :-) Jelentkezem a jövő héten. Szép estét!

1 megjegyzés:

  1. Rövid, de nagyon jó volt! 😉😍
    Köszönjük! 😘
    Kitartást a munkához! Várom a jövő csütörtököt!

    VálaszTörlés