Kettő együtt 22. rész

28. fejezet

Hogyan fogom ezt hosszú távon bírni, megszokni... Neki tömör gyönyör, nekem ez semmi. Idegenkedés. A szerep, melyet rám kényszerít a helyzet, nem nekem való. A szexben a kedvességet, a vágyat, a szárnyalást, a hegyre vezető utat, a hegycsúcsokat szeretem. Ez visz ágyba, ez mozgat. Fájdalom... gyötrelem... nem tudok velük mit kezdeni...

Nem igaz. Tudtam. Most, ezen az úton, ebben a pár napban sikerült. Egyszer. De sikerülhet-e másodszor? Sikerülhet-e többször? És vajon innentől már mindig ez lesz? Vernem kell? Verni ahhoz, hogy beinduljon? Ahhoz, hogy a szeretkezés elkezdődjön? Lesz-e még olyan, mikor megelégszik a megszokottal, a korábbival, amit én szeretek?

Rosszabb is lehetett volna. Egy kicsit még mindig mérges vagyok. Most is. Nem csak tegnap este. De akkor, talán, még mérgesebb. A félrelépések miatt. A helyzet miatt, amibe kerültünk. Részben a méreg vitt rá, hogy elfogadjam, ütni kell. Meg a szánalom. Sejtettem persze, korábban is, hogy az anyja nem volt egészen komplett, maga is mondta. Tudtam, hogy a nagyanyjának köszönhet mindent. Ha ő nincs, a férjemből talán sosem lett volna ember.

Micsoda fintora a sorsnak, hogy most egy olyan asszony bőrébe kell bújnia, akit a férje gyűlöl, ő meg utál. Utálja, mert a férjéből lehetett volna egy teljesen normális ember is. Persze, most is az... hiszen normális. többnyire az. És vajon mi normális, és mi nem? Ki tudná megmondani, meddig tart a normális, hol kezdődik az abnormális?

A férje elmondta, mit akar. Hogyan, miként tegyen a kedvére, kiderült gyorsan. És ő egy percig sem gondolkozott a válaszon. Egy percig sem, mert megbánta, hogy évekkel ezelőtt nemet mondott. Nem hallgatta meg a férjét. Nem próbálta kitudni a kis titkokat. Inkább kerülte őket. Félt tőlük. Felboríthatják a kényelmes, szép életét. Hát, most megkapta. Kiborult.... minden. Minden mocsok napvilágra került.

A sötétben alig látja a férje arcát. Inkább csak az alakot, az erős, magas, izmos test körvonalát. Szereti nézni. Szép. Mindig is szépnek látta. Nagyon-nagyon szerette, szereti. Hát, megteszi, amit kér, a kedvéért. 

Megszólal. Úgy, ahogyan a férfi anyja szólhatott. Keményen, érzelemmentesen.

– Azonnal gyere ide!

A hangja csattan. Durvának érzi. Mintha nem is az ő hangja lenne, valaki másé. És tulajdonképpen ez tényleg nem az ő hangja, sosem tudna így beszélni, sosem tudna ilyen mondatokat kimondani semmilyen más helyzetben.

– Mire vársz!?

– Tudod a dolgod!

– Azt akarod, hogy kinyissam a szekrényt!?

– Te mihaszna! Te kis korcs!

– Fájdalmat okoztál!

– Megkapod a magadét!

Egy-két mondatot jobban át tudott élni. Másokat semennyire. Csak remélni tudta, hogy a játék, a tánc, amire a férje fölkérte, a férje ízlése szerint alakult. Próbált keményeket ütni. Keményebben ütni, mint ahogyan életében bárkire rácsapott. Sosem vert még meg senkit. Egy-két apró legyintés... ennyivel megúszták a gyerekei is.

A gyerekek... a fiúk, isten ments, hogy apa nélkül kelljen fölnőniük. Sok olyat látott. Az iskolában, ahol tanít, tele a padlás az elvált szülőkkel, a válásra ráment gyerekekkel. Az ő fiainak továbbra is lesz apjuk. Ha ehhez az kell, hogy időnként önmagából kivetkőzzön, hát megteszi. Nem fog belehalni. Elfogadja ezt az embert. Egészen. Az összes kibaszott hibájával, a félrelépéseivel együtt. A szeretet miatt. Mert szereti. Időtlen idők óta szereti. Csak őt akarja. Nem tud más férfit elképzelni maga mellett. Nem tud más férfivel szeretkezni, enni, inni, aludni.

29. fejezet 

– Simon!
– Igen!
– Mondj már valamit! Máskor mindent jó előre átgondolsz, megtervezel! Most semmi!
– Nem megyünk fejjel a falnak, ne aggódj!
– Már csak egyetlen nap van hátra! És még mindig nem tudom, hogyan fogunk túljárni a herceg eszén. Holtbiztos, hogy nem fogja a leányát simán átadni, még így sem, hogy a királyi kapuőrök orra elé beszélted meg a találkozót!
– Persze, hogy nem!
– Azt sem tudjuk biztosan, magával hozta-e a gróf a leányát, Mariann a városban van-e.
– Megkegyelmezek. Ennyit elárulhatok már most. A feleséged itt van a városban, az apja magával hozta.
A fiatal férfi boldogsága nem ismer határt.
– Ez komoly? Nem viccelsz? Nem ugratsz?
– Ilyesmivel sosem viccelnék.
– Ez jó jel! Nagyon jó jel! Talán átadja a leányt, nem tervez semmit. Megijedt.
– Na, ez bizonyosan nem így van. Evvel egyáltalán nem számolok.
– Miért nem? Miért vagy benne bizonyos, hogy tőrbecsalnak?
– Miért? Már kétszer megpróbáltak átsegíteni téged, bennünket a másvilágra. A fejem teszem rá, megpróbálják harmadszor is.
– De mégis! Mi lesz így!
– Be vagy sózva, öcskös! Fűt a szerelem! – Simon hangosan, igazi jókedvvel fölnevet. – Hagylak kicsit még főni a saját levedben! Ez a minimum, hiszen nem lennénk gondban, ha használtad volna kicsit a fejedet, és nem a szívedre hallgatsz.
– Te is azt mondtad, elismerted, Mariann megér egy kis erőfeszítést!
– Kicsit! – Simon vet egy huncutul vidám tekintetet a testvérére. – Inkább össze sem számolom, mi pénzünkbe került eddig a te szerelmed.
– Van, amit nem lehet pénzben mérni. Például a testvéri szeretetet.
A fiatal hang határozott, komoly. Simon szeméből gyorsan tűnik el a túljátszott vidámság. Elkomolyodó tekintete tükörképe a testvéréének.
– Ez az egy, amiben ne kételkedj soha! Itt vagyok! A kedvedért vagyok itt! Kutya legyek, ha a leány holnap estére nem a karodban fog megpihenni! Kutya legyek!

(folytatjuk)