2017. január 5., csütörtök

Kettő együtt 20. rész

– Na, én elteszem magam holnapra.
A két lovag szinte egyszerre szólal meg.
– Jó éjszakát, nagyjóuram!
A herceg tényleg fölkászálódik, Hosszan nyújtózkodik, és a táborhely közepén álló, romos, elhagyott kunyhó felé indul. A zsanérjáról már félig leszakadt ajtólap hangosan nyikorog, miközben uruk elfoglalja éjszakai szállását. A tűz mellett hagyott két lovag összenéz. A fekete lovag nemet int a fejével. A csöndesebbik enyhén biccent. Hallgatnak tovább mélyen, látszólag csak a tűzben lángoló fadarabok halk surrogását figyelve.
Jó fél óra is eltelik, mire a kunyhó felől erős horkolás zaja kel, akkor mindkét lovag testtartása ellazul, de még mindig nem szólnak. A tisztás síkság felőli bejáratánál két tábortűz ég, lovagok, szolgák veszik körül mindkettőt, a beszélgetés zaja hullámokban hol erősödik, hol halkul. Egy alak kibontakozik a közelebbi csoportból, a lovagok felé lépked, pár lépésre megáll, mert a fekete lovag a a szája elé teszi a mutató ujját, csöndre intve a közeledőt. Az érkező férfi visszafojtott hangon szólal meg.
– Az őrségbeosztást kérdezem, jó-e úgy, mint előző éjszaka?
– Jó, persze. Arra számoljatok, hajnalban valószínűleg hazaindulunk.
A férfi bólint, arcán semmilyen érzelem nem tükröződik.
– Még valami?
– Semmi.
A lovag biccent, elköszön. A két férfi újra magára marad. Összenéznek. A fekete lovag fojtott hangja talán még a kunyhóig sem jut el, olyan halk.
– Kezd a lábunk alatt forró lenni a talaj.
A másik csak egy gondterhelt arccal, fejbiccentéssel válaszol.
– Nyakamat teszem rá, hogy kinyíratta az öccsét, mielőtt a várból elindultunk.
Beleegyező bólintás.
– Ez, hogy az öccsét rábeszélte egy külhoni útra, csak hazugság.
A csöndesebbik lovag még mindig csak bólogat, nem kockáztatja, hogy ura akárcsak egy hangot is meghalljon ebből a mostani beszélgetésből.
– Gondolkodtam. Lelépek.
Itt van az a pont, ahol muszáj megszólalni, mert a másik férfit a bejelentés meglepi.
– Ez komoly?
Most a fekete lovag az, aki csak egy fejbólintással ad nyomatékot a szavainak. Mélyen hallgatnak mindketten, az elhangzott szavakat emésztgetik, gondolják tovább.
– Nincstelenül?
A fekete lovag nemet int a fejével.
– Elég pénzt tettem félre.
– És a birtokaid?
A fekete lovag grimaszol.
– Nem leszek a rabjuk.
– Veszni hagyod őket?
– Inkább, mint az életem.
– Azt gondolod, ennyire súlyos a baj?
– Megölet bennünket, hazaúton, vagy a várban. Végünk. Túl sokat tudunk a viselt dolgairól. Ugyanúgy ellene vallhatunk, mint az öccse, ha megszorongatnak bennünket.
– Urunk is tudja, én bírom a fájdalmat.
– Ja, tudja. De azt is tudja, hogy a király hóhérai nagyon ügyesek, a kősziklát is meg tudják szólaltatni. Nem fog kockáztatni.
Elhallgat. Hagyja a szavakat leülepedni. De nem vár sokat, addig kell a vasat ütni, amíg meleg.
– Gyere velem! Menjünk együtt!
– Földönfutóként?
– A pénzem nálam van. Rossz érzések kerülgetnek, mióta ez a Simon a várban megjelent. Magamhoz vettem a pénzem, mikor utánuk indultunk. Én már bizonyos, hogy nem térek vissza a várba. Az, akit éjfélre osztottam az őrségre, nem ingem, nem gatyám. Sosem szerettem. A következő meg egy hétalvó. Ha szerencsénk van, nem veszik észre, hogy megléptünk, csak valamikor hajnalban.
Elcsöndesedik. Beszélt eleget. Pár pillanat, és a hallgatagabb lovag szólal meg.
– Nem utánad indulnak, mert akkor kifutnának az időből.
– Esetleg utánam küldi a csapat harmadát, szűk felét.
– Nem hiszem. Egy-két embert legfeljebb – fejével a kunyhó felé bök. – A saját biztonságát mindennél előrébb tartja, és biztonságosabb nagyobb csapattal haladni az országnak ezen a részén.
– Így van. Az idő most nagyon kedvező. Eltűnhetnénk. És együtt jóval nagyobb esélyünk van, hogy kijutunk az országból.
– Hová tartanál?
– Egy olasz városba. Élnek ott rokonaim.
– Segíteni fognak?
– Azt gondolom. De ha nem, az sem gond. Van pénzem. Veszek egy házat. Megélek. Talán meg is nősülök.
– Hm.
Csönd van. Sokáig.
– Megbízhatom-e benned?
A fekete lovag furcsa félmosollyal a társa szeme közé néz.
– Ezt én is kérdezhetném.
A másik bólint.
– Igaz.
Újabb hosszú hallgatás. A két tábortűz felől egy ideje már alig érkezik hang, csöndes minden. A patak mellett egy ló felhorkant, toporog, megnyugszik.
– A főváros felé kellene mennünk.
– Nem nagy kitérő.
Összenéznek.
– Én is gondoltam mindenféle lehetőségre. A vagyonom nagyobbik része pénz.
– A földeket veszítjük. Elfelejthetjük.
– Tudni kell, mi fontos, mi nem. A biztonságunk, az életünk megéri az elvesztett birtokokat.
– Meg.
Újra egymás szemé keresik. A tűz fénye megcsillan a két összevillanó tekinteten.
– Az őrt vállalom. Lehet, neked nem inged, nem gatyád, de nekem egyenesen a bögyömben van. Öröm lesz végezni vele.
A fekete lovag bólint.
– Ügyesebb is vagy nálam, szívesen rád hagyom ezt a munkát.
– Akkor ezt megbeszéltük. Segítjük egymást, míg kijutunk. De azután, azt javaslom, váljanak el útjaink.
– Erre gondoltam én is. Biztonságosabb, és ha egyszer mégis kerestetni kezd bennünket, jobb, ha nem is tudjuk, melyikünket hová sodorja a szél.
A fekete lovag rábólint.
– Jobb.
– Pihenjünk pár órát. Nyomjon el mindenkit az álom. Azután tegyük, ami érdekünk.
– Visszamegyek a saját helyemre, nehogy valaki gyanút fogjon.
– Örülök, hogy mellém állsz.
– Egyfelé visz az út. Tegyük el magunkat mára. Holnap nehéz napunk lesz.
– Az bizonyos.
Összemosolyognak, ahogyan csak azok mosolyognak, akik képtelenek megbízni bárkiben, de az érdekeik egy időre összefűzték őket.

26. fejezet

Ez a tegnapi este... elment. Nem volt nagyon jó. Nem akar hazudni magának. Csak közepes, kicsit fölötte...
 Az asszonyát megdicsérte. Hogyne dicsérte volna. Ha azt akarja, hogy legyen kedve legközelebb is a kedvére tenni, dicsérni kell. Biztatni. Így azt tette, amit a saját érdekei kívántak. És Éva tényleg igyekezett. Kicsit ügyetlen volt, kicsit határozatlan. A szerephez képest, amit játszania kellene, nagyon az. Nem is élvezte. Hát, egyelőre ez van, ezt kell szeretni, ehhez kell hozzászokni. Mert az asszonya legalább megpróbálta.
Egy valami mégis ad okot a reményre, hogy az egész játék egyszer majd jobb lehet, jobb lesz. Éva mérges volt. Nem is igen titkolta. Kicsit mérges volt. A helyzet miatt? A félrelépés miatt? Mindegy is. De az a kis méreg jól jött. Amiatt lett, volt az egész hitelesebb, élvezhetőbb, kicsit olyan, mint amilyenre vágyott.
– Hogy az a...
Hirtelen kapja félre a kormányt, hirtelen fékez. A kocsi megbillen, majdnem leszalad az útról, a jobboldali kerekek már a földet kaparják. Alig tudja az autóját visszakormányozni.
– Hogy az a...
Éva a hirtelen mozdulatoktól felébred, akaratlanul szorítja meg az ülés karfáját.
– Baj van?
– Semmi. Már semmi. Nyugodj meg! Csak egy nyúl. Elénk ugrott.
A nő már teljesen éber, látja, nincs gond, ha volt is valami, már elmúlt. Arcán kedves félmosoly jelenik meg.
– Túlélte?
– Persze. Aludj csak, még egy fél órája sincs, hogy elindultunk.
Hallgatnak. Éva újra elbóbiskol. Gábor gondolatai visszatérnek.

(folytatjuk)













1 megjegyzés:

  1. Köszönjük! 😍
    Várom nagyon a jövő csütörtököt. 😉😘

    VálaszTörlés