Kettő együtt 19. rész

***

– Egész éjjel, megállás nélkül lovagoltunk, lehetetlen, hogy utolérjenek.

– Talán meg sem próbálták. Te is tudod, mi mit csinálnánk hasonló helyzetben.

– Nem követnék senkit. Ha tudom, merre tart, megpróbálnék eléje kerülni, a hazaútján valahol elkapni, ahol alkalmas a táj a rajtaütésre.

– Így van. Tudják már kik vagyunk, tudják, hová tartunk. Meg akarnak majd bennünket támadni ott, ahol a főútról letérünk, ahol a síkság találkozik az erdőkkel. Ott fognak lecsapni ránk.

– Mi a terved, bátyám?

– Kerülünk egy nagyot, továbbhaladunk a főúton, ellenkező irányból közelítjük meg az otthonunkat.

– Ne vegyük föl inkább velük a harcot?

– Kockázatos. Tudják azt is, hányan vagyunk. A csapat, amit utánunk küldenek, bizonyosan nagyobb, mint a miénk. Nem kockáztatunk egyetlen életet sem, ha a bajt ki lehet kerülni. Pihenjünk egyet, ember is, ló is kifáradt az éjszakai rohanásban. Néhány óra alvás, és azután megyünk tovább, még hosszú az út.

***

Napokkal később a síkság és az erdő találkozásánál az országúttól egy nyíllövésnyire, az erdőség egy tisztásán egy nagyobb csapat lovas táborozik. Már több éjszakát eltöltöttek a táborhelyen, dolgavégezetlen, mert a csapat, amire várnak, Simon és Bálint emberei nincsenek sehol. Naponta több tucat lovascsapat halad el az őrszemek előtt, kereskedők, lovagok, környékbeli parasztok, de akikre várnak, akik miatt útra keltek, nem kerülnek az őrök szeme elé. A lovagok ingerültek, a napok óta tartó, hiábavaló várakozás már kikezdte a korábbi jókedvet, lelkesedést, küzdőszellemet. Az nap leszállóban, az alkonyat színei aranyló glóriát vonnak a távoli hegyek csúcsai köré, de a tábortűz mellett ülő három férfi semmit sem érzékel a táj szépségéből. Hangosan vitatkoznak, győzködik egymást a maguk igazáról.

– Nagyjóuram! Két napja mondom, induljunk haza! A terv nem vált be, már rég el kellett volna engednünk. Másik úton mentek haza. Vagy tán nem is a birtokukra indultak.

A másik, teljesen sötét ruházatú, komor arcú lovag közbevág.

– Nem haza! Ez hülyeség!

– Mindegy! Ne vitatkozzunk! A korábbi tervet át kell gondolni! Nem vált be! Menjünk vissza!

Most a herceg szól közbe.

– Akkor semmi esélyünk nem marad kinyírni őket! A főváros három kapuját nem tudjuk egyszerre kellő mennyiségű emberrel figyeltetni. Át kell adnom a leányomat, különben végem. Bemártanak a királynál.

A három férfi elhallgat, csak a tűz pattogása töri meg időnként a csendet. A fekete lovag szólal meg.

– Nem tudnád magad kimagyarázni?

– Ugyan! Hogyan? Köztudott, hogy a ládát az ékszerekkel együtt ellopták, nem pedig elveszett.

A férfinak csak egy szemvillanásnyi idő kell a válaszhoz.

– Mond, hogy megtaláltad. Csak az alkalomra vártál, valami ünnepre, hogy visszajuttasd.

A herceg elgondolkodik, rövid idő teltével elismerően bólint.

– Jó, ez második tervnek jó. Ha lelepleznek, tagadok. Csak a ládikára bukkantam rá. Próbáltam megtalálni a rablót, az ékszereket, hogy a királyomnak szolgálatára lehessek. Titkoltam, amit találtam. Meglepetést, örömet szerettem volna okozni. Ez rendben! De most arra mondjatok valamit, hogyan kapjam el ezeket a senkiket, akik ujjat mertek húzni velem.

– Nagy kár, hogy az első terv nem vált be!

A herceg arcán méreg fut át, bólint.

– Ja. De ennek a Simonnak van esze! Egyből kiszagolta, hogy hogy a szolgálólány csak csali, hogy nem is Mariann küldte.
A csöndesebbik lovag egyetértően bóligat.

– A második terv is jó volt. Beválhatott volna.

A fekete lovag hangja, komor vonásai még sötétebbek lesznek.

– Éppen most mondtuk ki, hogy annak is lőttek. Másfelé mentek haza, letértek az útról.

– Mit csináljunk?

Újra a herceg veszi át a szót.

– Hazamegyünk. Bármennyire is kockázatos, a kapuőrség orra előtt kell megpróbálnunk kinyírni azt a kis piszkot, aki nem átallotta apai engedély nélkül feleségül venni egy nemesember leányát.

A két lovag egy pillanatra összenéz.

– A kapuőrség orra előtt... Nem hangzik túl jól.

– Mégis, mire gondolsz, nagyjóuram?

– Egy hosszú, vékony tőre gondolok, meg arra, aki annyira, de annyira ügyesen kezeli.

A csöndesebbik, alacsonyabbik lovag nem tudja titkolni egyet nem értését, fölháborodását.

– Rám!? Nagyjóuram!? Szúrjak le egy nemesembert a királyi kapuőrök orra előtt!?

A herceg kemény, fegyelmező tekintetet vet a lovagjára.

– Erre gondoltam, igen.

A lovag a tekintet hatására sem képes a hallottakat megemészteni. Lehetetlenségnek tartja a küldetést, és ez meg is látszik a tűz fényétől megvilágított, a beálló félhomályban egyre mélyebb árkokkal borított arcon.

– Ezt még te sem várhatod el tőlem!

A herceg fölpattan. A lovag fölé magaslik, így ad tekintélyt szavainak.

– Nem-e!? Mindketten tudjuk, az életed a kezemben van. Megteszed. Tartozol nekem.

Mély csönd következik. Tekintetek viaskodnak, a herceg bírja tovább. Nem nyugszik, míg lovagja el nem fordítja a fejét. A lovag onnantól csöndesebb. Halkan, maga elé morog, bele a tűzbe.

– Ez öngyilkosság. Hogyan jussak a közelébe? Hogyan szúrjam meg fényes nappal?

A fekete lovag egy ideje csak figyel. Nem szól közbe, örül, hogy nem az ő bőrére megy a vásár. De segíteni szeretne. Bár sokszor vitatkoznak össze a hallgatagabb társával, mindketten évtizedek óta hűséggel szolgálják urukat. Hiányozna már neki ez az ember. Segíteni próbál.

– El kell terelni valamivel a a csapat figyelmét.

– Lehetetlen. Úgy érkeznek majd, hogy pont arra számítanak, történni fog valami. Nyitva lesz a szemük, nyitva lesz a fülük. Figyelnek majd, mint a kőszáli sasok, ha vadászni indulnak – a herceg felé fordul. – Odaállunk eléjük, ott lesz a leányod. Ugyan hogyan tudnék közéjük keveredni!? Bálint mellé kerülni?

A herceg hangja bezárja a vitát.

– Koldusnak öltöztetünk. Közénk szemtelenkedsz. Jól láthatóan a kezedbe nyomok egy pénzérmét, azután hálálkodj. Hosszan, és utána lépj oda Bálinthoz. Nyújtsd a nyitott tenyered felé, alázkodj meg, kérincsélj, És akkor...

– És akkor? Akkor, mi?

– Akkor jön az elterelés.

– Micsoda?

– Na, azt még nem tudom. De valamivel eltereljük a figyelmüket, hogy a koldust ne figyelje onnantól senki. És amikor már minden tekintet elfordul rólatok, leszúrod, eltűnsz.

– Nem tetszik. A bőrömet viszem a vásárra.

– Kockázatos, de meg lehet csinálni. És meglátod, nem leszek hálátlan.

Hosszan hallgatnak, mindhárman a szavakat emésztgetik. A fekete lovag szólal meg végül. Szavai szinte koppannak az egyre jobban beálló éjszakában.

– A lányod odalesz a fájdalomtól.

A herceg legyint.

– Majd rendbe jön.

A csöndesebbik, alacsonyabbik lovag úgy gondolja, ideje, hogy ura mellett szóljon, az előbb az akadékoskodásával megsértette a herceget, ki kell engesztelnie. Tőle függ. A kötelék erős, megbonthatatlan.

– Hamar teherbe esik majd az új házasságban, és a gyermek vigaszára lehet.

A herceg bólint.

– Úgy van. Ha nem, az sem érdekel. Ez a házasság ezzel a senkivel semmilyen előnyt nem szolgál, nem jöhet létre.

Egyikük sem szól, bár mind tudják, mindük fején átfut a nem szeretem gondolat, hogy a házasság már rég megköttetett. A fekete lovag veszi végül a bátorságot, hogy urát még egy problémával szembesítse.

– Arra azért még kíváncsi vagyok, hogyan veszed elejét annak, hogy Simon bemártson az uralkodónál.

– Sehogy. Gondolkodtam. Mondjon, amit akar, vegye elő a kazettát, nem érdekel. Hazudok majd, mint a vízfolyás. Azt mondom, amit ti magatok is az előbb javasoltatok. Megtaláltam a kazettát, vissza akartam adni urunk nevenapján, de ez a Simon visszaélt házam vendégszeretetével, ellopta a dobozt, hogy engem bemártson.

– A testvéred szava még keresztül húzhatja az egész tervet. Ő a gyenge láncszem. Így azt kellene tenned, amit Simon javasolt.

– A saját testvéremet nem nyírom ki. Soha. Nem fog elárulni.

– Józanon nem is. De az tökéletesen igaz, hogy amikor iszik, nem tudja befogni a száját.

– Már eldöntöttem. Külföldre megy, évekre. Míg a vihar elül.

– Erre hogyan veszed rá?

– Már rávettem. Mire hazaérünk, nem lesz a váramban.

(folytatjuk)

Az ünnepek alatt minden megszokott menetrend fölborul, így kicsit megkésve, de megérkezett a következő részlet! Jó éjt! :-)