Kettő együtt 18. rész

Az élmény nagyon új, és ugyanakkor nagyon is régi. Hason fekve hintázni egy férfin, ez szokatlan, ez új. És új a meleg test, amit ebben a szokatlan pózban átölelhet, amihez hozzábújhat, szorosan öleli az embere nyakát, bal karjával a karjába kapaszkodik. Ugyanakkor régi az érzés, ami elönti, hiszen évtizedek óta gyakorol, évtizedek óta szoktatja ölét a keményen, hatalmas éhséggel érkező vágyhoz, testének sürgetéséhez.

Az is nagy élmény, amikor egyedül van, magát kényezteti, de semmihez nem fogható, amikor a férjét ölelheti, bőrének sok-sok négyzetcentiméterével a bőréhez súrlódhat. Egy erős kéz a hátán simogat, a feneke felé mozdul, egyre keményebben, egyre határozottabban ölelik, miközben a saját maga által diktált tempó is egyre erősebb, egyre gyorsabb. Magas hegyekre verődik, magasabbra visznek az ösvények. Az ölébe beálló vágycsomók már önálló életet élnek, sűrűsödnek, összegabalyodnak, hogy azután szétoszoljanak.

Remegve, széthullott tudattal kapaszkodik a férfiba, aki pár pillanatra hagyja önmagába zuhanni, elnyugodni. De azután megszólal, hangjában sürgetés.

– Ne hagyd abba! Menj még magasabbra!

Éva fölnyög. Korábban azt gondolta, ennyi. Itt a vég. De a férfi enyhén rekedt hangja, biztatása igazi ajzószer. Hiszen nincs annál jobb, mint megkapni a türelmet, az odafigyelést, a segítséget. Ez is egy túra, mely magas hegyekre visz, kézen fogva kell haladni, egymást segítve, támogatva kell az út végéig jutni.

Hát újra kezdi a ritmust, lassan tolja-húzza magát a férfi öléhez, mozog, élvezi a szerepet, önmaga irányítja saját vágyát, saját kielégülését, most nem az embere mozgatja a szálakat, szövi a mindent beburkoló, nehezedő, súlyosbodó leplet, hanem ő. Mindent belead, úgy koncentrál, mintha az élete függne a következő perceken. De hiszen az is függ. Úgy érzi, mindig is úgy érezte, nem tudna ezek nélkül a villanások nélkül élni, kényszer ez, mely kell, szükséges, ünnep, mely megszakítja a hétköznapokat. Egyre mélyebben vesz levegőt, egyre mélyebbről törnek föl a vágyban fuldokló hangok, lépcsők emelkednek, melyekre rálépni olyan jó. Újra nagyon magasra jut, már sokszor átélt, sokszor megtapasztalt magasságokba. Elalél, széthullik, kiürül.

Csak percekkel később kezd gondolkodni, érzékeli az emberét, aki még mindig szorítja, ringatja, dédelgeti. A szája melletti fül tövébe csókol, suttog.

– Bármit kérhetsz, bármit.

A férje hirtelen fordítja át, most ő fekszik az embere alatt, mellett. Összenéznek. A nő szemében még ott a kielégüléssel meglelt béke fénye, a férfiében éhség tombol.

– Hát itt az igazság pillanata. Elmondok valamit. Te hallod először, még a pszichológusomnak sem meséltem el soha.

– Nem?

– Nem.

– Nekem? Most?

– Neked. Hogy megértsd. Azt, hogy vertek, elmondtam, hogy hogyan, soha.

– Annyira szörnyű?

A nő arcán apró grimasz, tekintetében sajnálat, megértés. Többször, gyorsan végigsimít férje bőrén.

– Attól függ, honnan nézed. A fájdalom nem volt elviselhetetlen, de egy életre megszabta, mai napig befolyásolja a szexhez való viszonyomat.

A férfi pár másodpercre elhallgat, de azután mély levegőt vesz. Összeráncolja a homlokát, koncentrál, visszanéz az időben.

– Mindig ugyanúgy történt. Mindig, és az idejét sem tudom, mikor kezdődött, mert az első emlékem anyámmal kapcsolatban ez. És ez a második is, a sokadik, alig van valami más...

A nő visszafojtott lélegzettel figyel, tekintete az embere tekintetében, keze az embere karján.

– Magához int, már nem szól... kikiabálta magát, csak int, hogy menjek. Egészen mellé kell állnom... félek... de nem merek elfutni, a lakás kicsi, nincs is hová bújni. Rám szól, a hangja egészen nyugodt, a szememet nem ereszti, gyűlölet van benne...

– Tudod, mi a dolgod!

Majdnem elbőgöm magam. Bólintok. Lassan, nagyon lassan tolom le a nadrágomat. A bokámhoz esik.

– A gatyádat is!

Összerezzenek. Mindig reménykedem, hogy elfelejti, hogy nem jut eszébe... sosem történik meg. Még csak pár éves lehetek. Ő az ágy szélén ül, az én szemem meg alig ér a melle magasságáig.

– Mit totojázol!!! Azt gondolod, van időm ennyit szarozni! Igyekezz, te kis idióta! Igyekezz!

Alig tudom megállni, hogy sírva ne fakadjak, de ha most sírni kezdek, ő még mérgesebb lesz. Nem a kezével üt meg. Valamit kivesz a szekrényből. Ennek a valaminek nincs neve. Ki sem tudom mondani, de a fájdalom akkor elviselhetetlen, egyszer el is ájultam. Így már tudom a leckét, nem sírok. Letolt gatyával állok az anyám mellett. Megszégyenülten, mezítelen alsóval. Rám mosolyog, nem kedvesen, vicsorít.

– Na, gyerünk! Tudod a dolgod!

Félve biccentek, lesütöm a szemem. Még közelebb lépek hozzá. És akkor elkap. Hirtelen, hatalmas erővel ránt magához, és kezd el ütlegelni. Az öklömet a számhoz szorítom, vinnyogok, nyüszítek. A tenyerével veri a fenekemet, keményeket, nagyokat üt. Nincs benne semmi kímélet. Akkor hagyja abba, amikor egy ideje már hangosan sírok, kiabálok.

– Úristen!

A nő szeméből patakokban folyik a könny. A férfi végigsimít az arcon, szétmaszatolja a cseppeket.

– Ne sírj. Egy részén már túl vagyok. Sokat gondolkodtam. Nagy szerencsém, hogy meghalt, hogy a nagyanyám magához vett. Fölnőttem egy normális nő mellett. De a verések belém égtek. Az első szexuális élményeimmel egyidősek. Az anyám meztelen bőréhez érek, érzem a testmeleget, és ugyanakkor a kemény fájdalmat...

– Ezt akarod? Erre vágysz?

Gábor határozottan bólint.

– Lehet, nem leszek rögtön valami ügyes.

Elmosolyodik. Megszorítja Éva kezét.

– Nem baj. Kivárom, míg belejössz.

– És nem tudom, megy-e keményen...

– Nem is az a lényeg. A lényeg az érzés. A nő szaga, bőre, testmelege és a fájdalom együtt. Nem kell nagyon elviselhetetlennek lennie. Belejössz majd. Tudom.

– Segítene, ha lekapcsolhatnám a villanyt. A sötét... nem baj?

– Kapcsoljuk le. Ha úgy könnyebb. Persze. És köszönöm, hogy nem rúgsz ki, hogy megpróbálod. Köszönöm...

25. fejezet

– Szólj az embereknek! Azonnal indulunk!
– Nem láttam a feleségemet. Nem várhatnánk reggelig?
– Mit akarsz? Bemászni az ablakán, az erkélye alá állni!? Várnod kell két hetet. Ha itt maradunk, ki tudja, megéljük-e a reggelt.
– Csak nem mernek kinyírni bennünket ennyi vendéggel a várban.
– Miért nem!? A szállásunk félre esik, az mondanák, elindultunk, és út közben támadtak ránk. Mind meghaltunk. Mosnák kezeiket! Így van esélyünk hazajutni, ha egyből indulunk. A hold már felkelt, szerencsénkre telihold, jó az éjszakai úthoz. Sietnünk kell. Azonnal indulunk, így lehet egy kis előnyünk. Bizonyos, hogy utánunk küld egy csomó lovagot. Ahhoz idő kell, hogy az embereit összeszedje, mi pedig már vacsora után összevackoltattuk a csapatot, időelőnyünk van, egy fél óra, legalább. Mire elindulnak, árkon-bokron túl lehetünk.
– Uram! Uram!
Hirtelen állnak meg, fordulnak vissza. Egy apró termetű, fiatal szolgálólány szalad utánuk, integet. Bevárják. A szolgáló Bálintra emeli a tekintetét, de csak egy pillanatra. Gyorsan félrenéz, úgy mondja.
– A kisasszonyunk találkozni szeretne veled.
– Hol? Mikor?
– Most. Azonnal. Gyere velem! Mutatom az utat!
Bálint már lépne is a szolgálólány után, de Simon elkapja a karját.
– Megállj! – a szolgáló szemei közé néz. – Hol az a hely?
– Csak erre, itt. A közelben.
Nem néz a férfiakra, kerüli mindkettejük tekintetét. Simonban egyre erősebb gyanú ébred.
– Azt üzenjük a kisasszonynak, mennünk kell! Az öcsém lángolva szereti asszonyod, de veszélyben az élete. Menni kell.
– De...
Simon megfogja Bálint karját, erősen a szemei közé néz. Keményen megnyomja a szavakat.
– Ahogyan mondom, veszélyben az életünk.
Bálint végre megérti Simon aggodalmát, kelletlenül, de biccent. Ott hagyják az ijedt kis szolgálót, szinte futva indulnak a szállásuk felé.
Simon a fogai között szűri a szót.
– Ez volt az első próbálkozásuk, és nem hiszem, hogy ennyivel megúsztuk.

(folytatjuk)