Kettő együtt 17. rész

23.fejezet

Egy sötét erdőből ér ki. Erősen szürkül. De nem fél, úgy érzi, biztonságban van. Előtte egy híd magaslik, az is biztonságosnak, stabilnak látszik. Az út, az ösvény egyenesen a hídra vezet. Átindul. A híd túlsó oldalán egy házat lát, néhány részlet a saját házukra emlékezteti, más részletek idegenül hatnak. A ház itt-ott tatarozásra szorul, az ajtókon, ablakokon pattogzik a festék, de összességében tetszik neki, amit lát. Minden megnyugtatóan otthonos, minden megnyugtatóan rendezett. Nem tétovázik, belép.

A benti látvány már kissé ijesztő. Még sötétebb van, mint odakint. A ház szinte üres, kongó helyiségeken halad keresztül, azután egy lépcsősor magaslik, fölfelé indul, a lépcsősor meredek, egyre mélyebb levegőket vesz, egyre nehezebb felfelé kapaszkodni. Meglepődik, amikor itt-ott piszokkupacokat lát, pedig először olyan tisztának tűnt minden. Benyit egy szobába. A szoba tágas, de ugyanolyan üres, mint a ház többi része. Az ajtóval szemben egy ablak, tárva-nyitva. Ez furcsa, mert hideg van. Most kezdi csak érezni, mennyire hideg. Az ablakhoz lép, kinéz. A látvány egyáltalán nem szép, már nagyon sötétedik, mégis jól kivehetőek az udvaron halmozódó még nagyobb szemétkupacok.

Ekkor, hirtelen, a szeme sarkából mozgást érzékel, egy fehérbe öltözött alak suhan el mellette, azt sem tudja hirtelen kivenni, nő-e vagy férfi, de kiugrik az ablakon. A nő hiába kap utána, nem bírja elérni, nem tudja megfogni, pedig az alak úgy hullik a semmibe, mint egy hópihe, egy tollpihe. Lassan, súly nélkül esik, lágyan, hangtalanul. A nő önkéntelenül kezd sikoltozni.

– Nem! Nem!

Arra ébred, hogy valaki enyhén rázogatja, halkan szólogatja.

– Éva ébredj! Ébredj föl!

Csak nagyon lassan eszmél, nehezen tér magához. Hallja az embere megnyugtató hangját.

– Csak rosszat álmodtál.

Összekapaszkodnak. A nő szemében könnycseppek ülnek, a veszteség érzésétől percekkel később sem tud szabadulni.

– Nem akarod elmesélni, mit álmodtál?

– Alig emlékszem. Csak egy rossz érzésre... egy nyitott ablakra... valaki kiugrik, nem ismerem. Egyre azon gondolkozom, mit jelenthet... nem értem. A ház, az én vagyok, azt még értem, de a többi... valaki mellettem öngyilkos lett, nem tudtam megállítani.

Elhallgat.

– Mire emlékszel még?

– Nem tudom – újra hosszan hallgat, gondolkodik, de az álom olyan illanó. – Erős kontrasztra. Egy fehérruhás alak, és a piszkos udvar, ahová leesik. De nem is zuhan, csak lelebeg. Ijesztő.

– Veszteség, azt láttad. Félsz valamitől?

A nő még szorosabban a férfihoz bújik, még szorosabban öleli.

– Csak attól, hogy elveszíthetlek.

– Attól ne félj! Nem tudnálak elhagyni soha. Tényleg.

– De mégis. Mégis megtörtént. Nem vagyok elég neked.

Most a férfin van a sor, hogy asszonyát, feleségét még inkább magához ölelje.

– Hidd el, nem számít. Csak te számítasz.

– De akkor miért?

A férfi hatalmasat sóhajt.

– Két emberből vagyok összegyúrva. Az egyik részem csak téged akar, mindazt, amiért elvettelek, a gyöngédséget, az empátiádat, a kedvességedet. Tudod, nem ilyen nő mellett nőttem föl.

– Nem szeretsz az anyádról beszélni.

– Hát, tényleg nem.

– Most?

– Most sem. A tökéletes ellentéte vagy. Az anyám meg a női nem szégyene. Nem tudott szeretni, ha nincs az apai nagyanyám, talán egyetlen nőhöz sem mertem volna odalépni.

– Odalépni?

A nő halványan ugyan, de fölnevet.

– Te nem odaléptél a nőkhöz. Faltad őket.

A férfi is elmosolyodik.

– Ez azért túlzás. Talán, ha tíz nőm lehetett előtted. Az azért nem olyan sok.

– Nem sok! Egy egész őrs! – egészen az embere vállgödrébe temeti az arcát, úgy kérdezi. – Ezért van?

– Mi?

– Hogy változatossághoz voltál szokva. Most pedig sehol a változatosság. Meguntál.

– Ne gondolj erre! Nem erről van szó!

– De akkor miért?

– Párszor te magad mondtad. Tulajdonképpen kimondtad. Nem kérhetek tőled olyat, amit nem tudsz megadni.

– Gondolkodtam. Sokat. Nagyon megviselnek az útjaid. Bizonytalan vagyok. Félek. Már a nagyobb gyerek is észre vette. Lassan ott tartok, kérj bármit. Inkább megteszem, mint az útjaid.

Sokáig hallgatnak. A nő szólal meg hamarabb.

– Nem tudod kimondani? Ha kimondod, az kevésbé fáj, mintha a jövő héten ki tudja, miért, hová?

– Semmi komoly nincs. Tényleg semmi. Néhány érzelemmentes dugás. És annak is vége. Úgy jöttem el erre az útra, hogy a másikat lezártam. Veled akarok maradni, nem keresek a pótlásra senkit. Csak te kellesz.

A nő következő két kiejtett szava már a korábban elfojtott érzelmekbe fullad.

– Ez biztos?

– Biztos.

A nő zokogni kezd. A férfi a hátát simogatja, félhangos szavakat mormol. Talán tíz perc, negyed óra is eltelik, mire az asszony csöndesedik. Sírástól rekedt, halk hangon szólal meg.

– Azt hittem, elveszítelek.

– Mondtam, nem.

– Ugye nem vagy... szerelmes? Azt... nem tudnám elviselni.

– Nem szerelem volt, semmi köze semmi szerelemhez.

– És...

– És, mi?

– Mi kellett belőle?

Kimondja. Ki kell mondani. Vannak pontok, melyeket muszáj túlhaladni.

– Erőszak.

– Erőszak?

– Az. Erőszak. Verés.

Éva szinte a férfiba olvad, szorítja erősen, mint aki sosem akarja elengedni. A férfi intenzíven, nagyon erősen simogatja a hátát. Percekkel később szólal meg újra.

– Most legyen elég ennyi. Eredetileg úgy terveztem, holnap mindenképpen szóba hozom. És nem máshol, de az ágyunkban.

Hosszú hallgatás, Éva az elhangzott szavakat emészgeti. Nem fog megsértődni. Hiszen már eddig is tudta. Nincs új a nap alatt... Tovább kell lépni. Van ereje, hogy a hangjába egy kis melegséget csempésszen.

– Most is ágyban vagyunk.

– Ja. De nagyon késő van, mindketten állati keveset aludtunk. Kisírtad a lelked. Maradjon ez az egész holnapra. Azt terveztem, leveszlek a lábadról, és amikor már teljesen elgyöngültél, annyira szeretsz, ragaszkodsz, akkor elmesélem, mit akarok megkapni. Nem fogsz visszautasítani.

A nő grimaszol.

– Nem vagyok benne biztos. Még most sem.

– Én meg egyre biztosabb vagyok benne. Más asszony már rég szaladt volna a bíróságra, te pedig szemet hunytál.

– Reménykedtem, semmi komoly.

– Így van, semmi, ami igazán számítana. Próbáljunk meg aludni. Holnap megmutatom, mennyire szeretlek.

– Ma is megmutattad.

– Ez az út erről szól. Mindketten ugyanazért vagyunk itt. A szekerünk elakadt, ketten kell, hogy továbblökjük.

Innentől egyetlen szót sem szólnak. Egymás karjában fekszenek, gondolataik is a másik körül gabalyodnak. De nem hosszan, nem sokáig. A sírás mintha mindent tisztára mosott volna. Elalszanak gyorsan. Új lapot kell kezdeni, holnap új nap indul...

24. fejezet

– Beleolvastam a naplódba.

– Na, ne!

– De, tényleg.

– Naplótitokról még nem hallottál?

– Hogyne hallottam volna. De nagyon kapóra jött, hogy belenézzek a titkaidba, mielőtt fölfedem a saját titkaimat.

Gyönyörű nap végén járnak. Nagyot túráztak, sokat, őszintén nevettek. Meleget vacsoráztak. Most pedig már egy órája kényeztetik egymást. Összecsókolóznak. A férfi kezdeményez. Lassúdad táncot jár a nyelve, jó beleszédülni, jó átvenni a ritmust.

– Elmondjam, mit találtam?

– Meghalok a szégyentől.

A nő hangjában incselkedés.

– Dehogy halsz meg! Illetve mégis. Az a leírás, ahol a feleségem egy vibrátoron hintáztatja magát, valamit eszembe juttatott.

– Anyám!

– Rám kell, hogy feküdj, ahogyan a vibrátorodra szoktál.

– Én legyek fölül?

– Igen. Igen, de nem akárhogyan, nem úgy, ahogyan szoktuk. Ülj az ölembe, azután feküdj végig rajtam. Én benned maradok, hagylak mozogni, használj kedvedre.

Éva rekedt hangon szólal meg.

– Tetszik...

(folytatjuk)